Kibaszott szerelem (Levi X Reader)

Harmadik

Tudtam mi fog következni... A 11. iskolámból is kicsapnak.

És igazam is lett...

Már vagy tizenöt perce hallgatom az igazgató pofázását, aminek a felére oda se figyeltem, helyette inkább a kinti gyönyörű tavaszias tájat figyeltem.

- Egy szónak is száz a vége (Név). Sajnálom, de el kell tanácsolnunk az iskolánkból. Tudod nagyon jól, hogy nem az első---

- Tudom, Tudom. Ez volt eddig a legsújosabb tettem. Értem én.- álltam fel, eddig ülő pozíciomból.- Akkor én nem is zavarom itt tovább a levegőt.- mondtam, majd felálltam és elindultam kifelé az iskolából.

Ahogy haza értem egyből elkezdtem csomagolni. És hogy hova is fogok menni?

Vissza oda ahol az Ackerman van.

Meg fogom bosszúlni azt amit tett. Éppen ideje már. A sok bántást mind vissza fogom neki adni. És hogy hogyan?

Á nem fizikailag... Nem inkább lelkileg.

Elvégre ő is ugyanezt tette velem annak idején. Ő miatta vanak rajtam sebek... Sebek melyeket ő okozott, s sebek amiket én okoztam magamon azért, mert nembírtam. Viszont azóta erősebb lettem. Testileg és lelkileg is.

Hamar össze pakoltam, majd kinéztem azt a gépet ami vissza visz Tokyoba. A híres neves Tokyoba ami az elmúlt 9 évben biztos sokat változhatott. 

Igen már 9 év telt el azóta... Azóta rengeteget költöztünk a szüleimmel végül 1 évvel ezelőtt autó balesetett szenvedtek. Én nem voltam akkor ott, viszont az orvosok azt mondták, hogy azonnali halált szenvedtek, szóval nem szenvedtek sokat. Nem gyászoltam őket 1 hónapnál tovább, nem láttam értelmét... Ha a sors úgy látta, hogy nekik el kellett menniük akkor el kell fogadni... Az élet kegyetlen de nemtudunk ellene mit tenni...Sajnos.

Végül össze pakoltam kerek 1 óra alatt. Csak ruháim voltak itt, plussz még néhány fénykép album. Meg persze kiskutyám, (Kutyanév) cuccait pakoltam össze.

A repülő két óra múlva indul, s fél óra mire el érek a repülőtérre. Szóval van másfél órám. 

Ezt a másfél órát anime nézéssel töltöttem el. Majd betettem (Kutyanév)-t a kis hordózójába, s elbúcsuztam Nagaszaki lakásomtól. Ez után elindultam a reptére, a drága jó busszal.

-A Tokyoba tertó járat nemsokára indul. Kérünk minden utast, hogy szálljanak fel a gépre.- szólalt meg egy fiatal bemondó lány hangja.

Nekem se kellett több elindultam az ellenőrző pontok felé, ahol búcsút kellett mondani szeretett kiskutyámtól, aki még adott egy búcsú puszit, pontosabban megnyalta az arcom, majd elvitték a többi kisállat felé. Nagyon nem szeretem, hogy ott hátul a csomagok között kell eltöltenie az útat, dehát a szabályokat be kell tartanom. Legalábbis a nyilvános helyeken. 

Végül körübelül tíz perc múlva már a repűlőn helyeztem magam kényelembe. Bekapcsoltam füllhallgatómba a zenét, majd lassan állomra hunytam szemeim.

A néhány órás utat végig aludtam, majd elfeküdt testrészekkel ébredtem fel.

Végül lassan, kómotosan lépkedtem le arról a lépcsőről, ami levisz a gépről. 

Először elsiettem (Kutyanév)-ért, majd vele együtt a csomagjaimért. Ezek után kerestem egy taxit, majd elmendtem a régi házunkhoz. A szüleim nem adták ki, s nem is adták el... Így áll azóta a kilenc éve. Porosan... Benne az emlékeimmel. 

Lassan fordítottam el a zárban a kulcsot, majd beléptem... Megláttam a sok letakart bútort, amik még letakarva is tiszta por voltak... Mindenhol szinte pókháló...

-Ajjjjj.... Sok lesz ma a munkánk (Kutyanév)!- tettem le kiskutyámat, hordózójával együtt, majd kiengedtem onnan.- Na gyerünk menj játszani!- nyitottam ki kis négylábumnak a hátsó kert ajtót, én pedig elindultam egy kisboltot keresni, ahol tudok venni valami tisztítószert és ételt.

Végül elindultam afelé a bolt felé, ami régen egy idősebb nénié volt, s aki mindig adott nekem egy kis édességet... 

Amikor oda értem, arcomra egy örömteljes mosoly lett látható...

Még mindig üzemel a bolt.

Igaz, hogy Japán legnagyobb városában vagyunk, viszont nem a legforgalmasabb részén. Inkább a szélénél, ahol az tenger is van... Az a gyönyőrű tenger... Ahol még életemben nem voltam...

-Csókolom, Chie-san...!- mondtam ki egy mosoly kiséretében, mire az említett néni meglepetten hátra fordult.

- (Név)-chan...- rohant oda hozzám a 79 éves nénike.- Úgy örülök, hogy újra látlak! Mesélj mikor jöttél? Hol jártál eddig? Szólj majd anyukádnak, hogy szívesen látom egy teára bármikor!- mondta szavait a nénike.

- Rendben, ígérem, hogy majd mindent elmondk Chie-san... Viszont anyukámat ne várja...- halkultam el, mire kérdő pillantásokat kaptam.- Anyu és Apu egy évvel ezelött szenvedett autó balesetett- mondtam ki halkan. Tudtam, hogy Chie-sannak ezzel nagy fájdalmat okozok, mivel nagyon jóba volt anyukámmal.

És igazam is lett. Néhány pillanat múlva a nénike már a vállamon sírt, én pedig próbáltam nyugtatgatni... Körübelül egy fél órás sírás után megnyugodott.

- Annyira sajnálom (Név)...- törölgette még mindig könnyeit.- Nekem kéne téged vigasztalnom nem pedig fordítva...

- Semmi baj... Én már feldolgoztam- legyintettem, egy bíztató mosoly keretében.

-Értem...- mondta ki végül Chie-san szomorúan.- És miért jöttél (Név)-chan?

- Egyrészt újra látni akartalak Chie-san, másrészt mégcsak az előbb jöttem és kéne néhány tisztítószer a takarításhoz. Ha látnád, hogy milyen koszos az a ház...- fogtam a fejem, mire ő egy aprót mosolygott. Majd adott néhány tisztítószert.

-Köszönöm! Mennyivel tartozok?- kerestem elő pénztárcámat.

- Ugyan hagyd csak! Vedd üdvözlő ajándékként!- mondta mosolyogva a nénike.

-Rendben, köszönöm szépen!- mondtam, majd elindultam haza felé, amikor bele ütköztem valakibe.

--------------------------------------------------------------

Sziasztok! 

Nahát arra gondoltam, hogy megkérdezek valamit tőletek!:

Ti minek neveztétek el a kutyust? Azonkívül pedig remélem, hogy tetszik a story. Nemsokára jövök a kövi résszel addig is sziasztok! <3

~Javítva:2021.01.21.~