Halandóság /Loki Laufeyson ff./

1.

A fák már kopaszan álldogáltak, jelezve, hogy nemsokára itt a tél. A szél finoman belekapott szőke hajamba. Zenét hallgatva sétáltam haza a suliból.A házunk a város szélén helyezkedett el, ezért halkan dúdoltam, tudva, hogy senki nem hallja. Az út átlagosan 15 perc volt.

A suli már több mint három hónapja kínzott. Azzal vigasztaltam magam, hogy hamarosan itt a téli szünet.

Hazaérve kikapcsoltam a zenét és behajítottam a táskát a szobám sarkába. Kicaplattam a konyhába és előkotortam a kaját, amit anya indulása előtt készített. Lassan megebédeltem. Bementem a szobámba és bekapcsoltam a zenét. Mivel a szüleim csak későn érnek haza felkapcsoltam max hangerőre és leültem megcsinálni a házit. A sokat tanulástól már rég elszoktam. Elég volt figyelni órán, – ez néha kissé nehézkes volt, tekintve, hogy nem vagyok egy angyal és én is sokszor segítettem szívatni egy két tanárt, csak nekem volt annyi eszem, hogy megtanultam, jól hazudni és így mindig megúsztam – és itthon már csak át kellett néznem a tanultakat. Ez most sem volt másként. Majd leültem rajzolni. Mindig is imádtam rajzolni. - Még a bátyám, Ákos tanított meg. De ő még a húgom születése előtt elköltözött. - Ilyenkor kizártam az egész környezetem, valószínűleg ezért is tettem ezt sokszor.

A szüleimmel sosem jöttünk ki jól. Ők egy tökéletes, mintagyereket akartak, én viszont nem vagyok az. A húgomban meglelték, amit kerestek, legalábbis szerintük. Már alig vártam, hogy elköltözhessek. Minden egyedül töltött percet kiélveztem. Elegem volt abból, hogy olyanokért kapjak, ami nem az én saram. Persze jól hazudó képességemet kihasználva megbosszultam drága hugicámnak ezeket a húzásait. Volt, amikor jól megvoltunk, de nem sokszor. Egyedül létemet annak köszönhettem, hogy anya és apa dolgoztak, és mivel én is később értem haza, a húgom a nagyszüleimnél volt.

Már 17 éves vagyok, de nem volt egy barátom (ez alatt fiúbarátot értek) se, ez is azt bizonyítja, hogy milyen „magamnak való vagyok". A barátnőim már, hozzászoktak a sértegetős, gúnyos, szarkasztikus természetemhez.

Egy újabb mű végeztével beültem a tv elé. Á, de nem csak úgy! Szokásommá volt, hogy amíg arra várok, hogy bekapcsoljon, föl-le járkálok a házban, hol a telefonomat, hol nasit, vagy üdítőt kutatva. Miután minden megvolt, végre bekuckolhattam, magam a fotelbe. A menüt nézegettem – amibe kivétel nélkül csak Marvel, és Tom Hiddleston filmek voltak -, majd megállapodva a Thor második részén, elindítottam. Természetesen kívülről fújtam a szövegeket, főként kedvencemét.

Örökös Marvel rajongó vagyok. Ez a szenvedélyem is az általános iskolai éveimre tehető.

Az elmélkedésből a csengő rázott vissza a valóságba. Akármilyen régóta hallgattam, minden alakalommal megijedtem hirtelen és nagyon hangos hangjától. Leállítottam a filmet és miután meglestem, hogy ki az, kimentem. Csak a postás volt. Behoztam a csomagot, és bosszankodva visszaültem a tv elé. Miután vége lett – nagy bánatomra-, szomorúan konstatáltam, hogy kezd esteledni. Elvégezve esti rutinomat, befeküdtem az ágyamba és átnéztem a másnapra tanultakat. Majd eszembe jutott, hogy még matekból és kémiából írunk így nekifogtam, azt is átnézni. Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kis családom, hazaért. Juhéj! Kimentem köszönni, majd hamarosan mentem aludni, pontosabban csak forgolódtam vagy két óráig, még az álom lassan elnyomott.

Tudom, az eleje unalmas lett. De ígérem a következő jobb lesz!