Halandóság /Loki Laufeyson ff./

17.

/Noémi szemszöge/

Reggel csodás illatok ébresztettek. A szemem azonnal kipattant és meglepetten láttam, hogy a szobámban vagyok. Megdöbbenésemből a hasam hangos korgása zökkentett ki, így rohantam is a konyhába. Loki épp két tányér rántottával és két bögre teával zsonglőrködött az asztalhoz.

- Jó reggelt! – üdvözöltem mosolyogva.

- Neked is! – viszonozta a gesztust.

- Jé! Nem égetted fel a konyhát?! – néztem körbe szórakozottan, mire felnevetett.

- Egyenlőre! – emelte fel mutatóujját. Mosolyogva megráztam a fejem és leültem elfogyasztani a reggelimet, amely meglepően finom volt.

- Ha már ilyen konyhatündér lettél, ugye el is mosogatsz? – vigyorogtam az istenségre, de tiltakozását meg sem várva siettem is be a szobába. Miután átöltöztem, az idő még csak kilenc óra felé járhatott, így kitaláltam, hogy elmegyek sétálni és mivel Kristófnak az előző találkozásunk helyszínét akartam lerajzolni, gondoltam egyúttal azt is elintézem. Tervezgetésemből a telefonom csippanása hozott vissza a jelenbe. Felvettem a készüléket és megnéztem ki írt. „Csak emlegetni kellet!"

Miután megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, előkerestem egy nagyobb táskát, amibe elfért minden. Felvettem egy meleg pulcsit és kimentem az asgardihoz a konyhába.

- Loki! Most elmegyek sétálni, meg találkozom egy barátommal. Ugye megleszel? – kérdeztem.

- Jaj ne! Ki kell bírnom a társaságod nélkül? Egész biztos belehalok! – Szavai csöpögtek a szarkazmustól és gúnyos vigyorral nézett rám. „Most meg mi baja?!"

- Jó! – emeltem fel a kezem védekezően. – Elég lett volna egy igen is.

Felkaptam egy kabátot és már csuktam is az ajtót magam mögött. „Nem értem, miért lett megint ilyen! Eddig tök jól megvoltunk. Fáj, hogy így viselkedik velem! Én kedves voltam vele, egy szava sem lehetne! Mégis mit vártam? Ő a hazugság és csínytevés istene! A gonoszkodás és gúnyolódás neki olyan, mint másnak levegőt venni. Ez alól én sem vagyok kivétel. Csak egy ostoba halandó vagyok neki, akivel kedvére szórakozhat."

Egy könnycsepp lassan végigcsordogált az arcomon, de azonnal le is töröltem. A hideg szél csípte a helyét. A friss hó ropogott a talpam alatt, ahogy egyre közelebb értem az úti célomhoz. Pár perc múlva meg is érkeztem. Leültem a közeli padra, elővettem a rajzfüzetem és a ceruzát, bekapcsoltam egy zenét és nekikezdtem az alkotásnak.

/Loki szemszöge/

„Ha nem találok ki valamit, tényleg belehalok az unalomba! Elegem van az itthon ülésből! Elegem van az egyedüllétből!" Felöltöztem és már trappoltam is ki a szabadba. Fel-le sétáltam az utcákon, mikor megpillantottam egy ismerős alakot. „ Jaj ne! Most nem akarok vele találkozni!" De nem volt szerencsém. Ő is észrevett.

- Luis! – rohant oda hozzám. – Örülök, hogy látlak!

- Szia, Petra! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Én is örülök!

- Nem iszunk meg valamit? – intett a fejével egy közeli kávézó felé.

- Sajnálom, most nem igazán van kedvem hozzá. Majd talán máskor! – utasítottam vissza.

- Ugyan már! Csak egy italra! – nyaggatott tovább. – Gyere! – karon ragadott és meg sem állt a kávézóig. „Ez egy hosszú nap lesz."

/Noémi szemszöge/

„ Cos I'm only human after all.
I'm only human after all.
Don't put your blame on me.
Don't put the blame on me."

Dúdoltam. Már az utolsó simításokat végeztem. Pont időben, hamarosan indulnom kell, hogy el ne késsek.

Az étterem ajtajában megpillantottam Kristófot, ő is akkor ért oda. Az utolsó pár métert gyorsabban tettem meg, hogy utolérjem. Mikor meglátott, az arca felderült és szelesen rám mosolygott.

- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – közelebb hajolt és lány puszit nyomott az arcomra. Elpirultam, így inkább kézen fogtam és behúztam az épületbe. Helyet foglaltunk és leadtuk a rendelést. Az egész ebédet átbeszélgettük. Remekül éreztem magam. Mire indultunk már két óra is lehetett. Visszasétáltunk a hídhoz, ahol odaadtam Kristófnak a rajzot. Nagyon tetszett neki, aminek örültem. Végül a beszélgetésből ismét csúszkálás lett.

- Mi az? – kérdeztem, mikor már egy ideje csak figyelt.

- Csodálatos vagy. – siklott közelebb. Elpirultam és lehajtottam a fejem, de két ujjával felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. – Komolyan mondom. Elbűvölő vagy. – Megsimította az arcom mire zavartan félre néztem. A tekintetem megakadt egy sétáló páron. Azonnal felismertem őket. Loki és Petra. A gyomrom görcsbe rándult és a lábam földbe gyökerezett.

- Minden rendben? – suttogta Kristóf és még közelebb hajolt. Alig pár centi lehetett köztünk. Lehelete bizsergette bőrömet.

- Igen. – súgtam és mélyen barna szemeibe néztem. A távolság csak tovább csökkent, még puha ajkai egybeolvadtak enyéimmel.