Halandóság /Loki Laufeyson ff./

13.

Loki halvány mosollyal figyelte, ahogy kinyitom az ablakot, hogy kimenjen a füst. Mint kiderült, őfelsége megéhezett, megpróbált kaját csinálni, több-kevesebb sikerrel, bár inkább az utóbbi.

- Mit mosolyogsz? – kérdeztem rá, mert szerintem nem valami vicces, amit művelt.

- Semmi, semmi. – kezdett mentegetőzni, de még mindig somolygott. Megvontam a vállam és intettem neki, hogy jöjjön segíteni.

- Rendben. Mit szeretnél enni? – dőltem neki az asztalnak.

- Olyan süteményt, amit valamelyik nap csináltál. – bólintottam és elővettem a hozzávalókat.

- Loki, moss meg két tojást! – mondtam a hercegnek, mire csak egy szemöldök felhúzást kaptam válaszul. – Ha nem segítesz, nem is ehetsz belőle!

- Az első és utolsó alkalom, hogy utasítgathatsz. – emelte fel mutatóujját. Sóhajtva bólintottam, így tette, amit mondtam.

Pár perc múlva, már a muffin tészta kész is volt. Egy nagy csattanás és Loki káromkodása hallatszott.

- Mi az? – néztem rá, amint éppen lehajolt az elejtett tálért.

- A gravitáció. – morgolódott.

- Nem inkább az ügyetlenséged? – nevettem el magam, mire csak egy szúrós pillantást kaptam. Mosolyogva pakolgattam bele a formába a tésztát, mikor Loki meglökte a kezem.

- Ezt azért, mert ügyetlennek neveztél. – jelent meg ajkain egy félmosoly, mely azonnal eltűnt, mikor ráfújtam egy kis lisztet. Komoly és liszttől fehér arccal állt előttem, mire elnevettem magam.

- Most még a szokásosnál is fehérebb vagy. – elmosolyodott, majd megindult felém.

- Te is lehetsz fehér. – markolt bele a lisztbe.

- Ne! Loki, ne! – visítottam, de mindhiába. A hajamat, az arcomat, a pólómat mind befedte a fehér por.

Pár pillanat alatt lisztcsata kerekedett. Nevetve rohantam az asztal körül, hogy Loki ne kapjon el, de mágiáját használva esélytelen voltam ellene. A végére mindketten úgy néztünk ki, mint a szellemek, akik a konyhában fogócskáznak.

- Meg kéne sütni a muffint. – vetettem fel, mikor Loki megragadta a csuklómat.

- Ráér még. – legyintett és közelebb húzott. Minél jobban ficánkoltam, annál szorosabban fonta karjait körém. Hirtelen megbotlott, és hanyatt vágódott, de mivel fogta a kezem, engem is rántott magával.

Nevetve és levegőért kapkodva dőltünk neki a konyhapultnak.

/Loki szemszöge/

A szívem hevesen dobogott, egyrészt a futkorászás miatt, másrészt egy megmagyarázhatatlan érzés miatt. Noémi jelenléte boldoggá tett, és egyfajta bizsergést éreztem, mikor rágondoltam. „Talán kötődöm hozzá? Igen, egyértelműen. Furcsa tettekre sarkall, mint, hogy meg szerettem volna lepni a vacsorával." Mégis mikor eszembe jutott, ahogy a ház előtt az a fiú hozzáért, összeszorult a gyomrom, és gombócot éreztem a torkomban. „Kedvelem, ezt a törékeny kis halandót?"

Gondolataimból, Noémi aranyos nevetése zökkentett vissza. Felé fordítottam a fejem, és elmosolyodtam. Ő is rám mosolygott.

- Köszönöm. – bukott ki belőlem.

- Mit? – néztünk mélyen egymás szemeibe. Gyönyörű, csillogóan kék szemei voltak, melyek akaratlanul is a bifröszt alatt elterülő kristálytiszta, fénylő vízre emlékeztettek.

- Mindent. – suttogtam. Tekintetem telt ajkaira tévedt, önkéntelenül közelebb hajoltam hozzá, mire elpirulva elfordult, és felkelt a földről. A gyomrom összeszorult. Fejemet hátrahajtva, a pultnak dőlve szidtam magam gondolatban. „Mégis mit vártam? Hogy hagyja, hogy megcsókoljam? Netán viszonozza? Egy barom vagyok." Szorosan lehunytam a szemem, majd egy nagy levegőt véve kinyitottam. Feltápászkodtam és segítettem összetakarítani, ugyanis nem kis rendetlenség lett.

Vacsora után elmentünk fürdeni, bánatomra külön-külön.

Az ágyban feküdve gondolkodtam a történteken, még el nem nyomott az álom.