A Házvezetőnő (SZÜNETEL)

A lift

- Végre hétvége. Nagyon hosszú volt ez a hét. – sóhajtok fel, és nézek ki Si-Hyuk ablakából a mindig nyüzsgő városra. Egy éve már, hogy minden pénteken nála takarítok. Igazából sok dolgom nincs, hisz, tényleg alig van itthon. Nem sokszor találkoztunk az elmúlt évben, de nagyon sokat beszéltünk telefonon, vagy ép skype-on. Szinte minden héten hívott, érdeklődött, hogy minden renden volt a lakásában, nem volt túl fárasztó a munka, és biztosított minden alkalommal arról, hogy törekszik arra, hogy ne legyen sok dolgom.

A reggeleket azzal kezdtem, hogy elmentem a boltba és minden hozzávalót megvettem a hétvégére való élelmiszereknek. Üzenetben mindig megírta a bácsi, hogy mit szeretne enni, így könnyű dolgom volt, hisz nem nekem kellett minden hétre valamit kitalálni neki, ami egészséges és még meg is eszi.

A mai nap is úgy kezdődött, mint minden péntek. Bevásárlás, takarítás, mosás, főzés. A kedvencem a porszívó volt. Si-Hyuk bácsinak kétféle porszívója volt. egy hagyományos és automata robotporszívó. Nagyon hasznos találmány, olyan helyekre is befér, ahova a hagyományos nem. Ezüst szürke színe a nyári napsütésben szinte ragyog, és folyamatosan csillogó képeket fest a falakra, miközben buzgón szedi össze a port.

A délutánt, mikor MicRobival – így neveztem el a porszívót-, végzünk a takarítással, a konyhában folytatom. Elkészítem a hétvégi menüt, kicsit több körettel, hogy a hétköznapokra is elegendő legyen, majd a hűtőbe pakolom.

Mire mindenre végzek, már lemegy a nap, ami azt jelenti, hogy nekem mennem kell. Pár perc múlva megjön Si-Hyuk bácsi a kollégáival. Mindig tartottam magam ahhoz, hogy időben távozzak, és nem kíváncsiskodjak. Hisz ez az ő magánélete, vagyis munkája. Én meg csak egy házvezetőnő vagyok. Még akkor is, ha családom ismeri, apámmal együtt nőtt fel és a nagyimat sajátjaként kezeli.

Leveszem a kötényemet, és felakasztom a helyére. Még megigazítom a konyhapultra kirakott nasi tálakat, üdítőket, és vagy 10 üveg alkoholt. Úgy fél éve már ezt is vennem kell. Mivel nem tért ki pontosan a bácsi, hogy mit vegyek, így maradtam a hagyományos sör-soju kombinációhoz.

Órámra pillantva látom, hogy idő van, el kell mennem. Még egy utolsó pillantást veszek a lakásra, és elköszönöm MicRobitól. Fizetésemet elveszem a polcról, majd elhagyom a lakást.

Si-Hyuk bácsi a harmincadik emeleten lakik, így legalább másfél perc mire leérek a lifttel. Ilyenkor át szoktam pörgetni az egyik közösségi oldalt.

Épp szokásosan megnyitom az alkalmazást, amikor a lift hirtelen megáll és minden elsötétedik körülöttem. Csak egy halvány vészfény világít a gombok mellett.

Próbálok nem kétségbe esni. Nem mintha félnék a sötétben, vagy a szűk helyeken.

Kit akarok hülyíteni?

Félek a sötétben. Mi lesz akkor, ha órákig itt leszek beragadva? Vagy napokig? Senki nem fog keresni hétfőig. És majd csak hetekkel később találják meg élettelen testemet.

Mi van, ha le fog szakadni a lift? Milyen erővel csapódnék neki a liftaknának? De lehet, már előtte szörnyet halnék a félelemtől. Vagy mielőtt becsapódunk ugorjak egyet ezzel is tompítva a rám váró erőhatást? Nem, ez hülyeség.

Próbáljak meg kimászni a tetejére, és ott a köteleken másszak fel? Sose voltam jó kötélmászó. És ráadásul tériszonyom is van. És lehorzsolná a kezemet az acélköteg.

Kétségbe esve nézek körbe az apró helységben. Ahogy a félelmem nő, úgy szűkül össze körülöttem minden. Hallom, ahogy zihálok, kapkodva veszem a levegőt. Kezdek szédülni. Máris elfogyott volna a levegő?

Az egyik sarokba leguggolok és várom a halált.

Olyan fiatal vagyok még! Olyan sok mindent kell még megtennem! Miért én? Miért itt és így?

Annyira féltem, hogy könnyeim is kicsordultak a szemeimből. Remegve szorítom magamhoz egyetlen esélyemet.

-A telefon! – sikkantok fel. – Ó, én megmentőm! Azonnal felhívok valakit, hogy mentsen ki.

A segélyhívót tárcsázom, amikor a lift hirtelen rándul egyet és nagy sebességgel közelíteni kezd a földszinthez. Csakhogy ez nem az utazó sebessége. Minden fékezés nélkül zuhanunk métereken át. Sikítok! Most már tényleg itt a vég, meg fogok halni. Görcsösen kapaszkodok mind a két kezemmel a liftben elhelyezett korlátokba, miközben szememet összeszorítom és várom a halálomat.

Észre sem veszem, hogy lassítani kezd, majd megáll a szörnyű gépezet és kinyílnak az ajtók.

Alig érzékelem a külvilágot. Óvatosan kinyitom könnytől áztatott szemeimet és a nyitott liftajtóra meredek. 

Onnan 8 szempár néz vissza rám.

Még egy pillanatra felfedezem Si-Hyuk bácsi riadt tekintettét, de az ijedtségem legyőz, és én ájultan terülök el a lift padlóján.