Ébresztő órámat hajnali négyre állítottam még lefekvés előtt. Bőröndömet is bepakoltam, így most csak fel kell öltözőm és halkan kisurranni a házból.
Mielőtt elhagynám a szobámat hátra nézek, hogy nem hagytam e ott valamit, és tekintettemet végig hordozom álmaim szobáján. Hiányozni fog, sok szép emlék köt ide, és persze könny is. Leginkább a tegnapiak.
A fésülködő asztalon hagytam egy levelet, ahol mindent és semmit sem magyaráztam meg. Az érintett személyek érteni fogják, a többieknek meg nem kell tudniuk lelkem viharáról.
Halkan becsukom az ajtót és bőröndömet felemelve sétálok le a félhomályban a nappali felé. Még egy utolsó pillantás vettek a tökéletesen tiszta konyhára és eszembe jut első itt töltöm reggelem legkínosabb pillanata. Amikor Jin előtt térdeltem, pedig csak egy kávéért osontam be az ő felségterületére.
-Tudtam, hogy ezt a döntést fogod meghozni. – ijedten körbenézek, hogy honnan jön a hang, de az éppen felkelő nap, nem nagy segítség. A kanapéról feltápászkodó Suga-t pillantom meg a nyér fényben.
-Tényleg ezt akarod? Elmenni köszönés és bármi magyarázat nélkül? – hangja megremeg, ahogy, mint egy vadmacska, aki a prédáját cserkészi be, közelít felém. – Képes vagy ilyen önző döntést hozni? Olyan vagy, mint először gondoltam. Jól szórakoztál amíg itt voltál? És most, hogy kicsit kényelmetlen a helyzet, lelépsz? – döbbenten állok, hátizsákom pántjait szorongatva. Miért teszi ezt velem? Pontosan tudja, hogy nem a saját érdekembe megyek el. Hanem a banda miatt. Nem akarom, hogy bármelyikünknek kelljen döntést hozni, hanem én hoztam meg, és ez a legkíméletesebb módja annak, hogy a legkevésbé sérüljenek.
-Te is tudod, hogy nem azért megyek el, mert csak a saját érdekeimet nézem. Nem akarom, hogy konfliktus legyen a tagok miatt. Hogy barátságok menjenek tönkre, mert esetleg Jin és Jimin többet érezz irántam. – lehajtom a fejemet és a szőnyeg mintáti kezdem el vizsgálni.
-Te is olyan hülye vagy mint Jin. Ugyan ezeket mondta. Ti tényleg összeilletek. – próbálnék ránézni, de egyszerűen odatapadt a szemem a talajra. Kék alapon piros kacskaringós minták, amik végül egy óriás szívet alkotnak. Érdekes ezt eddig észre sem vettem.
-Yeon! – szólít meg halkan. Két lábfej érkezik látómezőmbe. -Tényleg ezt akarod?
Nem. Maradni akarok. Szeretni és szeretve lenni. De túl nehéz. És bizonytalan. Mi van akkor, ha nem működik? Ha tényleg nem tud a két fiú túl lépni a nézeteltéréseiken, érzelmeiken? Bizonytalan vagyok saját és Jin érzéseiben is. Hisz sose mondtuk egymásnak. Sőt, eddig nem is voltunk olyan helyzetben. Sose randiztunk és igazából sose csókolt meg. Hogy lehet így valakit szeretni? Ez rosszabb, mintha egy idolt szeretnék. Hisz, ő itt van a közelemben, bármikor megérinthetném és ő is engem, de ez szinte sose történt meg. Hiába nézek fel rá, vagy bármelyik tagra, hiába tisztelem, szeretem, rajongók értük és élek velünk most már hónapok óta, én csak egy házvezetőnő vagyok. Semmi több.
-Igen. Köszönök mindent YoonGi. Ha te nem lettél volna, sokkal nehezebb lett volna az utóbbi pár hét. Te egy nagyon kedves, vicces ember vagy. Kérlek, néha mutasd meg ezt az oldaladat a világnak is.
A nap első sugara megjelenik, mint egy végszóra az én lábam és Suga lábai közé húzva egy vékony csíkot. Ezzel is jelezve a határvonalat, amit nem lépetek át. Ők ott vannak a fénybe, én pedig az árnyékban. Hátat fordítva kedves barátomnak elindulok a kijárat felé.
A bejárati ajtónál lévő kis asztalra nézek. Egy közös kép. Róluk és rólam. Ez valamikor a nyár közepén készült, amikor elmentünk a vidámparkba. Az egyetlen közös kép. Mind vigyorunk, mint akik diliházból szöktek. Jin mellett állok, és míg az egyik kezével egy puszit dob a világnak, addig a másikkal a derekamat öleli. Akkor voltam a legboldogabb. Óvatosan kiveszem a képet a keretből és belecsúsztatom a hátizsákomba. Mind a két vállamra felveszem a pántjait, egyik kezemmel a bőröndöt fogom, a másikkal a bejárati ajtó kilincsét, és a szívem ezt a pillanatot választja, hogy megszakadjon és én keserves sírás közben hagyjam el a házat. Örökre.
-Yeon, nem mondod el nekem, mi történt? – kopogtat be nagymamám ideiglenes szobám ajtaján. – Már két hét is eltelt. Most már jó lenne, ha a kedvenc nagyidat is beavatnád. Si-Hyuk is a nyakamra jár minden nap.
-Nagyikám, később, kicsit később. – szólok ki a bezárt ajtó mögül. Az ajtónak dőlve ülök a földön. Szinte minden napossá vált már. Nagyi jön, megkérdi mi történt, én meg csak annyit mondok, hogy később. De képtelen vagyok bárkinek is bármit mondani. Hisz, ha elmondanám, akkor sem hinnének nekem.
Amikor két hete megérkeztem, Nagyi lelkére kötöttem, hogy anyáéknak ne szóljon, hogy itt vagyok. És ha bárki keresne a BigHit-től, akkor nem tudja, hogy merre lehetek.
Napok óta csak fekszem és bámulok magam elé. Elmém fogságába ragadtam, ami folyamatosan lejátssza a BTS-nél töltött hónapjaimat. Sors bekapcsolta a folyamatos újra játszást és én minden alkalommal, amikor véget ér, még jobban összetörök. Ez nem önzőség, hisz szenvedek. Amikor már képes vagyok gondolkodni, mikor már kirázom, kisírom magamból a fájdalmat, újra látom magam előtt a képet, amit elhoztam a házból. És kezdődik elölről minden.
Telefonon csipogására felemelem a fejemet térdeimről és elkúszok az éjjeli szekrényemig.
Egy új értesítés az egyik BTS rajongói csoportból. Elfelejtettem le iratkozni a csoportból. Ujjam körzők az értesítés felett, nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom, a mosolygós képeiket. De a szívem ellenkezik az agyammal és végül megnyomom és pillanatok alatt megjelenik egy hír.
„A Bts Jin-je új szóló dalt adott ki. A rajongók szerint egy lánynak írta, énekelte, de ezt a BigHit ent. tagadja. Nyilatkozatuk szerint Jin a pár hónappal ezelőtt elhunyt törpe erszényes mókusának írta. „Ez a fiatal fiú, milyen érzékeny, hogy a háziállatának írt egy ilyen gyönyörű dalt. Mindenki, aki veszített már el kedvencet, teljesen át fogja érezni a dal lényegét." Nyilatkozta Ha Na néni, aki egy lakóparkban lakik a fiúkkal. Próbáltuk elérni és nyilatkoztatni a banda tagokat is a dallal kapcsolatban, de sok teendőikre hivatkozva még sajnos erre nem került sor. Reméljük, hogy hamarosan kapnak egy kimenőt Korea leghíresebb fiai és akkor majd erre a kérdésre is választ kapunk.
Aki kíváncsi és még nem hallotta ezt az őszinte dalt, kattintson a lentebb található linkre.
Emlékeszem Taehyung mesélte, hogy Jin és amúgy mindenki imádta a kis mókust. Bár mindenkit megviselt az állatka távozása, Jin napokra bezárkozott a szobájába és még csak enni sem volt hajlandó. Három nap után, mintha mi sem történt volna kisétált a szobájából és újra a régi volt.
Vajon az én távozásom után is bezárkózott, vagy annyira mégsem szeretett, mint a házi kedvencét?
Kíváncsiságomnak eleget téve, a linkre kattintottam. Szívem hevesebben kezdett el verni, ahogy meghallottam az ismerős hangot, mely annyira hiányzott, hogy könnyeket csalt szemem sarkába.
„Amikor véget ér az éjszaka,
Félek, hogy többé nem láthatlak.
A tökéletesen tiszta tekintettedet
A megszokott érintésedet
Az arcod, ami rám mosolygott
Többé nem láthatlak?
Ott vagy mindennapjaimban
Ott vagyok mindennapjaidban
Amikor a Hold nyugovóra tér
És a nap felkel,
Akkor már nem leszel ott az, aki eddig velem volt?
Amikor becsukom a szemem
Olyan, mintha eszembe jutnának azok az idők, amikor még együtt voltunk.
Amikor becsukom a szemem
Olyan, mintha csak a boldog emlékek jutnának az eszembe.
Amikor véget ér az éjszaka
Félek, hogy egyedül maradok."
-Jin, te bolond...- könnyeim elárasztják az arcomat, de én mégis boldogan kacagok fel.
YOU ARE READING
A Házvezetőnő (SZÜNETEL)
Fanfiction- Noona, jobban vagy? - szóval ő már tudja, hogy fiatalabb. Kérdezés nélkül leül mellém az ágy szélére. Válla hozzáér a vállamhoz. Zavar a közvetlensége, hisz egyáltalán nem ismerem. Próbálok nem túl feltűnően arrébb csusszanni, de megakadályoz ben...
