A Házvezetőnő (SZÜNETEL)

Hívjatok mentőt!

Sötétség vesz körbe.

Lehet, hogy meghaltam és most a pokolban vagyok? Bár nincs olyan meleg, mint amire számítottam, de ha örökké valóságig itt leszek, akkor biztosan lesz hozzá szerencsém, hogy megtudjam, milyen igazából a pokol tüze.

Próbálom a szemem kinyitni, de valami nem engedi. Szóval nem csak a meleggel, de a vaksággal is meg kell majd küzdenem? Kezeimet kezdnem mozgatni, de minden izmom csak fájdalmasan sajog. Így fel is adom a próbálkozást.

- Megmozdult. – hallom valahonnan messziről. Szóval a pokolban is koreaiul beszélnek? Legalább érteni fogom, amikor a bűneimet felolvassák.

Várjunk csak. Mi ez a puha? Valaki megfogta a kezem? És mi ez a nedvesség a homlokom? Nem is tudtam, hogy égetés előtt még kicsit lehűtenek.

Újra megpróbálom megmozdítani az a kezemet, amit éppen nem fognak és most sikerrel járok. Megérintem a nedves valamit a homlokon. Egy vizes törölköző. Akkor nem a pokolban vagyok?

Most jöhetnek a szemek. Lássuk tényleg megvakultam?

- Fiúk, ti most menjetek ki. Nem akarom megijeszteni. – a hang ismerős. Hangját követően ismeretlen morgásokat hallok. Pilláimat megrezegtetve még látom, ahogy egy magas barna hajú férfi aggódó tekintettel rám pillant, majd halkan becsukja az ajtót maga mögött.

-Si-Hyuk bácsi? – kérdem rekedtes hangon. Legalább hangom van, ha már a látásom még nincs magánál.

Óvatosan, mint aki a legrosszabbra van felkészülve, tárom szét teljesen a pilláimat, de még időbe telik mire megszokja a szemem a fényt. A bácsi szorongatja kétségbeesve a bal kezemet, ami már zsibbadásnak kezdett.

- Hee Yeon? Hallasz? Látsz? Minden rendben? Jól vagy? Mi történt a liftben? – kérdi levegő vétel nélkül. Erőt veszek magamon, és mielőtt válaszolnék, felülök az ágyban. Körbe nézve látom, hogy nála vagyok a hálószobában. Az éjjeli szekrényen egy pohár víz van, így érte nyúlok és nagyokat kortyolva el is tüntettem az egészet. Teljesen kiszáradt a torkom, mintha tényleg a pokol égette volna meg.

- Si-Hyuk bácsi, mit keresek itt? – kérdem, miután visszanyertem a hangomat.

- Elájultál a liftben. Nem emlékszel? – néz rám nagy szemekkel.

Kutakodok az elmémben.

Végzek az itteni munkával és indulok haza.

Liftbe szállok.

Ami megáll. Sötét van. Megijedek. Zuhanok. Földet érek.

Filmszakadás.

- Nem sokra. Valami volt a lifttel. Megállt, majd zuhanni kezdett. Azt hittem meghalok. – könnycseppek gyűlnek ismét a szemem sarkában az emlékek hatására.

Bácsi kicsit tétován magához ölel, és vigasztalón ütögetni kezdni a hátam. Én meg csak sírok, nem tudok a könnyeim miatt megszólalni. Tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni.

Percekig tart így, mire kicsit megnyugszom. Az ingjét teljesen eláztattam már a könnyeimmel. Bocsánatkérőn nézek rá, de csak legyint.

- Hee Yeon, jobban vagy? – kérdi aggodalmas hangon.

- Igen, most már igen. Ne haragudj, hogy megzavartam a találkozót a munkatársaiddal. Mindjárt rendbe szedem magam, és megyek is.

- Ugyan, Yeon, maradj, amíg tényleg jobban nem leszel. Utána haza viszünk. Ma úgysem terveztünk nagy bulit, csak pár dolgot kell megbeszélnünk. De azt is elhalaszthatjuk.