A Házvezetőnő (SZÜNETEL)

Rossz lány/Angyal

Figyelem: Trágár szavak

-Ne beszélj csúnyán. – szól rám Jin.

-Ne mond meg, hogy mit csináljak! Nem vagy az apám! És jelen pillanatban kurvára nem érdekel, hogy te mit akarsz. Kibaszottul nevetséges ez a helyzet!

-Ha nem akarod, hogy elfenekeljelek, mert csúnyán beszélsz, akkor most hagyd abba, mert nem állok jót magamért. – hangja vészjóslóan mély és rekedtes. Egy pillanatra, meg is ijedek tőle. De szinte azonnal megértem mondanivalóját.

-Értem. Szóval, el akarsz fenekelni? És mivel tervezted? – lépek elé, és simítok végig a mellkasán. – A kezeddel? – kezeimmel benyúlok az inge gombjai közt és finoman megérintem puha bőrét. – Vagy van erre egy külön játékszered? – másik kezemmel elkezdem kigombolni a testét fedő anyagot. Már a harmadik gombnál járok, majdnem felfedve izmos felsőtestét, akkor mélyen beszívja a levegőt és ráfog a kezemre.

-Hee Yeon. Ne játszd itt a rossz lányt. Ez nem te vagy. – még mindig fogva tart, de már enyhít a szorításon.

-És ha mégis? Ha eddig csak megjátszottam magam? Ha minden csak arra ment rá, hogy a jó kislányos viselkedéssel elcsábítsam a bandatagokat és bombát robbantva szétszakítsam a köztetek lévő kapcsolatot. – mélyen a szemébe nézek. De csak egy gúnyos mosolyt kapok válaszul.

-Komolyan mondom Yeon, régebb óta figyellek, mint te azt gondolnád. És nem vagyok rossz emberismerő.

-Hogy érted, hogy régebb óta? – esek ki a szerepemből, amit Ő rögtön ki is használ, és kezemnél fogva a kanapé felé húz, és leültet. Nem ül le mellém, hanem elém guggolva, kezei közé fogja enyhén remegő mancsaimat.

-Nem tudom, hogy te emlékszel -e rá, de több mint egy évvel ezelőtt mi már találkoztunk. – kezdi le lágyan.

-Tessék?

-Akoribban kezdtél Bang PD-nimnél. Mi kicsit korábban érkeztünk, és Hoesok imádott minket kínozni. Így az egész napos gyakorlás után a levezetés, lépcsőzés volt. A földszintről a harmincadik emeletre.

-Gyilkos! – emelem egyik kezemet a számhoz és halkan elkuncogom magam. Igen, Hobi valóban ilyen. Hiányzott Jin érintése, így visszacsúsztattam kacsómat a kezei közé, amit ő egy hálás mosollyal nyugtázott.

-Előbb értem fel, mint a többiek, és miközben enyhe levegőhiányban szenvedtem, megláttalak téged. Pont azt a pillanatot választottad, hogy kilépj a lakásból. A kontyodat kibontottad, megráztad a hajadat. Szívem erre hevesen kezdett verni. Olyan voltál, mint egy angyal. Soha életemben nem láttam ennél szebb lányt. – kibuggyanó könnyeimet óvatosan letörölte, majd folytatta. -Annyira ledöbbentett a látványod, hogy amikor a liftbe szálltál, visszafordultál hozzám, és megkérdezted, hogy jól vagyok e? Abban a pillanatban szerettem beléd. Tudom, nyálas, de így volt. Amikor csak lehetett mindig figyeltelek téged abban az egy évben, és te észre sem vettél engem. Aztán az előtted lévő házvezető felmondott, és Suga kitalálta, hogy alkalmazzunk téged.

-Suga? – hogy jön a képbe Cukorka?

-Igen. Egyedül neki meséltem rólad. Hogy egy angyalt láttam. Így kerültél ide.

-Így már értem, hogy az utolsó estén miről is beszéltetek. – jelenik meg az a bizonyos lámpa a fejemben!

-Te hallgatództál? – háborodik fel játékosan.

-Nem. -hazudom. -Talán, de csak talán lehet, hogy amikor erről volt szó, én éppen a lépcsőfordulóban döntöttem úgy, hogy pihenek egyet. És talán, hangsúlyozom a talán-t, hallottalak is titeket. -ismerem be bűnömet.

Jin hátra vetett fejjel kacag fel, én meg szégyenlősen hajtom le a fejemet. Lebuktam. Miután abba hagyta a nevetést, kezével az állam alá nyúlt és megemelve fejemet, engedelmesen a szemeibe néztem.

-Úgy érzem, hogy tisztáztunk mindent, igaz? – kérdi mosolyogva. Én csak bólogatni tudok erre a kérdésre, mert az agyamat elöntötte a rózsaszín köd. – Yeon, szeretném, ha tudnád, hogy pokoli volt ez a két hét nélküled. És ha nem jelentél volna meg ma az ajtó előtt én magam törtem volna be éjszaka a Nagymamádhoz, hogy lássalak.

-Honnan tudtad, hogy hol vagyok?

-A Nagyid mondta el Bang PD-nimnek. – mosolyodik el.

-Az áruló! – kiáltom tetette felháborodással. -Pedig a lelkére kötöttem. Ezért nem viszem haza ma Rózi-t.

-Rózi? – dönti oldalra a fejét és mint egy édes kölyökkutya kíváncsian néz rám.

-Igen, Rózi. Az az öreg csotrogány az ajtó előtt. Nagyi nevezte el még, amikor a Nagypapától kapta. Az egész kocsit körbe ragasztotta rózsával, úgy, hogy nem is látszódott ki belőle semmi. Nagyim akkor azt hitte, hogy csak karton van alatta, de mikor közelebb ment, láttam meg a zöldes fémes csillogást. Ezért lett Rózi. – magyarázom a közel negyven éves történetet és nevetek fel az emléken.

-Ez aranyos történet. -helyesel Jin.

-Én is mondhatok valamit? -kérdem félénken.

-Ha most azt mondod, hogy Jimin az életed szerelme, felvágom az ereimet, csak hogy tud. – hüledezik még mindig előttem guggolva.

-Dehogy! Ő olyan mintha az öcsém lenne.

-Akkor megnyugodtam.

-Jin, nem csak neked volt nehéz. Két hétig sírtam és ki se mozdultam a szobámból. Majd meghallottam a dalt, és újra kezdtem a sírást, de már a boldogságtól. És ahogy jött a boldogság, úgy zuhantam újra a mélybe. – kérdőn tekint rám, hisz nem érti még, hogy miért? – Megláttam a Charli-s cikket.

-Milyen cikket? – rázza meg értetlenül a fejét.

-Azt, amiben írják, hogy sok időt töltöttél vele, és még nálatok is aludt. Azt a cikket. – suttogom, és lányos zavaromban hagyom, hogy a hajam eltakarja piruló arcomat.

Jin nem bírja tovább és szó szerint kiszakad belőle a röhögés. Önfeledt, gyermeki, gondtalan röhögés. Nem nevetés, röhögés! Először, csak az arcomba röhögőt, majd mint egy felfordult teknős, hátára vetette magát és a padlón folytatta tovább, amíg a könnyei ki nem csordultak. És az egészet azzal a tipikus ablaktörlő nevetéssel tette. Annyira kezdett idegesíteni a Jin-ből áradó zaj, hogy egyszerűen a hasára ültem, majd előre hajolva megcsókoltam őt. Így befolytatva minden irritáló hangot.