A Házvezetőnő (SZÜNETEL)

Szeretlek

"Trágár szavakat tartalmazz."

Szerencse, hogy a fiúk dorm-ja közel van a bejárathoz, így Rózi-t nem kellett sokáig pörgetnem padlógázzal. Egy gyors, teljesen szabálytalan parkolással megállok a bejárat előtt és leállítom a Kicsikét.

-Jó kislány. Most kicsit pihenj, szusszanj egyet, amíg anyuci beszélget egy kicsit a bácsival. Aztán később haza viszlek Nagyihoz. – becézgetem a kicsi szörnyet.

Hátra dőlök az ülésben és fejemet megtámasztva fejtámlán, gyakorlom a légzést. Orron beszív, egy, kettő, három, szájon kifújj, egy, kettő három, beszív, egy, kettő, három, kifúj. Amíg a légzés gyakorlatot végzem, addig a gondolataim sebesen cikáznak, és próbálok valamit kitalálni, hogyan is lépjek be a házba, és mit mondjak.

Beszív. Akárhogy is nézem, szeretem őt.

Kifúj. És talán Ő is engem.

Beszív. Elhagytam a házat.

Kifúj. Valószínűleg írt nekem egy dalt.

Beszív. Mi van ezzel a Charli csajjal?

Kifúj. A portás azt mondta, magányos.

Beszív. Én is.

Kopognak az ablakomon. Én meg köhögve fújom ki a bent tartott levegőt. Meg sem kísérem Rózi-t, azzal nyaggatni, hogy lehúzza az ablakokat, így az ajtó kilincséhez nyúlva kinyitom az ajtót.

Bár ne fújtam volna ki a levegőt a tüdőmből.

Arcomtól pár centire egy nadrággal és annak a cipzárjával találom szembe magam. Furcsán de ja vu érzés. Ezt mintha láttam volna valahol, hasonló közelségben. Szememet feljebb emelve Jin kifejezéstelen arcával találom szembe magam.

Lefogyott.

A beesett szürke arcát, szeme alatti sötét karikákat, borzos, már-már ápolatlan haját látva szívem kihagy egy ütemet. Ajkait egy szenvedős mosolyra próbálja húzni, de oly hamisan teszi ezt, hogy ha nem látnám azokat a táskákat a csodás szeme alatt, se hinném el.

-Szia. – szólít meg halkan. – Itt hagytál valamit?

-Szia. Tulajdonképpen...azt hiszem igen. – válaszolom félszegen, és kiszállok teljesen a kocsiból.

-Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni. – emeli meg szemöldökét. – Így be tudtál volna járni hozzánk, és akkor az egész költözéses macera nem kellett volna. – ez fájt. De megérdemlem.

-Nagyimé a kocsi, csak ritkán kapom kölcsön, mert ő használja inkább. – suttogom a választ és lehajtott fejjel a felhajtón lévő világos barna kavicsokat kezdem tanulmányozni. Nem merek a szemébe nézni. Dühös rám, jogosan. És nem tudom, mit mondhatnék, hogy megbocsásson.

-Miért jöttél? Kihozom neked. – zökkent ki. Fejemet felkapva, ismét gyönyörű arcába nézek, és érzem, hogy a szívem hevesen kezd el verni. Szeretem őt, és nem akarom, hogy így bánjon velem.

-Inkább bemennék, ha szabad. – rugdosok meg pár kavicsot zavaromban. Remélem, beenged.

Megadóan sóhajt egyet, majd egyet hátra lépve int, hogy mehetek.

A bejárati ajtó előtt megtorpanok, hisz nem tudhatom, hogy az ajtó kódját, nem e változtatták meg.

-Ugyan az. – válaszolja a ki nem mondott kérdésre.

1.2.3.4. És még csodálkoznak, hogy gond nélkül bejutott hozzájuk ugyan az a saesang kétszer is?

Az előtérbe illedelmesen leveszem a cipőmet és a vendég papucs bújva belépek a napaliba. Emlékek százai öntenek el és csapnak mellkason úgy, hogy megtántorodok tőle. Szememet lehunyva várom, hogy az érzés elmúljon és tisztább fejjel tudjak Jin szemébe nézni.

Hallom, ahogy Ő is belelép a papucsába és csoszogva megáll mögöttem. Szememet még mindig szorosan összecsukva tartom, amikor érzem, hogy a szabadon hagyott nyakamat egy aprócska lélegzet cirógatja meg.

Egy könnycsepp indul meg szemeim sarkából.

Kezeit óvatosan fonja hátulról a derekam köré és húz magához egy ölelésbe. Fejét a vállamra hajtja, míg én az enyémet a mellkasának döntöm.

Így állunk ki tudja meddig, amikor érzem, hogy apró csókokat hinti be nyakam vonalát, ezzel megannyi forró nyomot hagyva maga után. Hajamat elsöpörve az útból, fülem mögötti érzékeny részt kezdi kényeztetni, hol ajkaival, hogy a nyelvével. Térdeim megrogynak, és magamban imádkozom, hogy ez ne egy álom legyen. De annyira finom minden érintése, hogy ez nem lehet egy mennyei csalódás. Nem merek megmozdulni, mert félek, hogy akkor a pillanat elillan és én újra a magány sötét poklába zuhanok vissza.

Hajamat elengedi és mind a két kezével csípőmre fogva maga felé fordít. Arca pár centire van tőlem, így láthatom tökéletes vonásait, ajka finom vonalát, szemeinek vággyal teli barnaságát, és már szinte porcelán tökéletességű bőrét.

Közelebb hajol, mire én ösztönösen lehunyom a szemeimet, de ahelyett, hogy megcsókolna, a homlokomhoz érinti ajkait. De ez nem egy atyai puszi, ez sokkal több annál. Homlokom után sorra veszi a szemöldökömet, szemhéjamat, orromat, arcom több pontját, és a szám mind két szélét. Minden egyes csók után a vérem pezsegni kezd és halk sóhajok kísérik a nem várt becézgetést. Nyitnám ajkaimat, hogy szóljak, de ezt Jin nem engedi. Ahogy megremegnek, rögtön lecsap a sajátjával, nem foglalkozva az előbbi kedvességgel, durván be is hatol.

Meglepődök és nagyra nyitom szemeimet. Nem várt módon az Ő szemeivel találom magam szemben. Durván mozgatja a száját és löki át nyelvét, játszadozva az enyémmel. Kezeivel szorosan tartja az arcomat, nehogy menekülni próbáljak, és szinte kényszerít, hogy a szemeibe nézzek.

Összezavarodottan, mellkasának támaszkodok és megpróbálom őt eltolni magamtól, de olyan erősen tart, hogy esélyem sincs a szabadulásra. Mi a fene történik itt? Kétségbeesésemben a második legrosszabb dolog cselekszem és beleharapok a nyelvébe.

Bosszúsan távolodik el az arca tőlem és kezét a szája elé téve, villámokat szór felém.

-Ez mi a fasz volt? – kérdem én is dühtől felindulva. Remegek, de most nem a vágytól, hanem attól, hogy most azonnal megverjem az előttem állót.

-Azt akartam, hogy tud milyen érzés.

-Mi van? Mi milyen érzés? – értetlenül rázom meg a fejemet.

-Tudod, amikor minden tökéletes. Simogató, lágy, neked igen csak tetsző a helyzet. Amikor szereted, de hirtelen minden megváltozik és durva lesz.

-Mi van? Miről beszélsz?

-Arról, hogy elhagytál! – üvölti vissza. Kezeit ökölbe szorítja és látom rajta, hogy igencsak uralkodnia kell magán. Nem ezért jöttem vissza. Ha el kell mennem végleg, nem így akarom őt az emlékeimbe látni.

-Elhagytalak? Hogy hagyhattalak volna el, ha soha nem voltunk együtt? Az utolsó hetekben, folyamatosan kerültél, elküldtél magad mellől. Azt éreztem, hogy csak egy nem várt kölyök kutya vagyok és te minden alkalommal az út szélén hagysz. Nekem kellene dühösnek lennem. Még a barátságomat sem fogadtad el. – patakokban folyik a könnyem, ahogy kimondom érzéseimet.

-Hogy lehettem volna veled, ha mindig körülötted legyeskedett Jimin? Hogy tehettem volna bármit is, ha az egyik legjobb barátom ugyan azt a nőt szereti, akit én?

-Hogy mit mondtál? – kérdem vissza lefagyva.

-Szeretlek. És egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek. Jimin a legjobb barátom és nem akartam neki fájdalmat okozni. Inkább én szenvedjek, mint Ő. És nem tudtam, hogy te mit érzel. – lép egyet közelebb hozzám.

-És most, hogy elmentem, már be mered vallani? Mi lesz a legjobb barátoddal, ha? Most nem gondolsz rá, amikor ilyen durván bánsz velem? Azt mondtad szeretsz, de épp az imént aláztál meg. – teljes káosz van a fejemben. – Jin, őszintén, egyszer is gondoltál arra, hogy én, hogy éreztem magamat abban a helyzetben? Az első perctől kezdve a szívemben voltál, és te elutasítottál engem, majd Jimin szerelmet vallott és én nem tudtam mit tegyek? Tudod milyen érzés volt köztettek őrlődni?! Mit egy kibaszott, elcseszett és klisés dorma főszereplője lennék. –visítom teli torokból. – Nem is, ilyen szarságot, még a forgatókönyvírók sem találnak ki, mert olyan nevetséges. - kacagok fel, és közben öklömmel törlőm le a könnyeimet.