Őrült szomszédok I.(BTS) ~ Befejezett

9.rész

Csendesen meredtünk magunk elé, feldolgozva a történteket. Yoongi még mindig a fejét fogva ücsörgött, szerintem lassan kezdett rájönni arra, hogy kicsit kemények voltak a szavai, és habár a jóindulat vezette, igazságtalan volt. Taehyung szipogva dörzsölte a szemeit, Jungkook pedig felállt, és halkan elment. Neki ennyi biztos, hogy elég volt. Hoseok is követte a példáját, viszont ő meg sem állt Jimin ajtajáig, majd püfölni kezdte azt, mondván, hogy beszéljenek. Jin természetesen vele tartott, ami nem lepett meg, de legalább ilyenkor lenne komoly. 

-Nálatok ilyen drámai gyűlések vannak? - forgatta a szemeit Yejin. 

-Ne legyél már ennyire tapintatlan! - szóltam rá mérgesen, mire befogta a fülét. 

-Ne kiabálj, ez még hangos nekem! - szólt kezét a fülén tartva. 

-Nem kellett volna ennyit innod! - mondtam, ekkor pedig Taehyung sírni kezdett. Hogy miért, azt nem tudom, elvileg nem szólt hozzá senki. 

-Ne kezdjétek ti is! - törölgette a szemeit, majd felszaladt a lépcsőn. Döbbenten néztünk utána, meglepett a viselkedése. Soha nem láttam még sírni. 

-Úgy néz ki a gyűlésnek mára vége. - állt fel Yoongi, majd a székeket is otthagyva, fogta magát és ő is elment. Egyedül Namjoon kuporgott a székén, és aludt. Talán egy bazárról álmodik. Ki tudja. Amint beléptem a lakásba, meglepve tapasztaltam, hogy Taehyung nálam keresett menedéket, a kanapén ülve szorongatta a párnámat, ami magába szívta minden egyes elhullajtott könnycseppjét. Nagyon szívbemarkoló látvány volt, ezért leültem mellé, és elkezdtem simogatni a hátát. Közelebb ült hozzám, és rám nézett. 

-Mi a baj? - kérdeztem.

-Nem bírom a kiabálást és a veszekedést. Ez az első alkalom, hogy egy gyűlésnek ilyen csúfos vége lett. Soha nem veszekedtünk így egymással, vagy ha mégis, akkor utána elnevettük magunkat. 

Szavaiból ítélve, tudtam, hogy biztos oka van arra, hogy féljen a veszekedéstől. És tudni szerettem volna, hogy mi az. 

-Történt veled valami régebben, ami miatt zavar ha valaki mérges a másikra? - néztem rá, ő pedig bólintott. Nem kellett sokat noszogatnom, magától kezdett mesélni, én pedig türelmesen hallgattam, és gondolkodtam, hogyan tudnék neki segíteni. 

-Mikor kicsi voltam, és a nagyszüleim eljöttek minket meglátogatni, folyton csak veszekedtek a szüleimmel. Az volt a bajuk, hogy én mindig szórakoztam és nevetgéltem, szaladgáltam és csavarogtam a barátaimmal. Mindig kioktatták anyáékat, hogy el lettem rontva, amiért nem vagyok olyan komoly, mint a testvéreim. Ők mindig tanultak, tudták, hogy mik szeretnének lenni, és az egyiküknek már családja van. Én voltam a nagyszüleim szégyene az örökös vidámságommal. Aztán a szüleim megunták, és közölték velük, ha nem tetszik nekik, hogy ilyen vagyok, nem kell engem látogatni, nem is érdemlik meg, hogy velem találkozzanak. Mert szerintük én egy normális gyerek voltam. Ők szerették volna, hogy ne legyek befásult, mint a többiek. A testvéreimmel is mindig csak hadakoztak, hogy ne csak a könyveket bújják, mozogjanak is egy kicsit. Aztán a nővérem elköltözött külföldre. Nem találkoztunk vele azóta. Nem is keresett minket, ha találkoznék vele, szerintem elmenne mellettem, mint egy idegen mellett. Anyáék még mindig büszkék arra, hogy egy élettel teli gyereket neveltek belőlem. Én pedig igyekszem ezt megtartani, és többnyire sikerül is. A sértések meg a rossz szavak leperegnek rólam, de ha valaki veszekszik, azt nem bírom elviselni. Mert sokszor átéltem. De jó volt elmondani valakinek. Van kajád? - kérdezte, és már nyoma sem volt a korábbi lelki fájdalomnak, nevetgélve ment a konyhába hogy egyen valamit. 

Taehyung annyira szerethető. Minden szava, mozdulata melegséget vált ki az emberből, nem tudom ki nem tudja őt szeretni. Nem tudom hogyan találta meg az elrejtett sütimet, lehet kiszagolta, ugyanis mire kiértem, már a füléig csokis volt, de nem zavarta, tele szájjal mesélte, hogy mennyire finom. 

-Ugye Jimin nem fog elköltözni? - nézett rám a villa mögül. - Nagyon régóta lakik itt, nem akarok mást tudni a helyén. 

-Egyél nyugodtan. Felmegyek és beszélek vele. - álltam fel, de elkapta a karom. 

-Ugye nem lesz hangos? 

-Ha rajtam múlik, nem. - mondtam, majd elindultam felfelé, ahol Hoseok az ajtó előtt ücsörgött, mellette pedig Jin támasztotta a falat. Fáradtnak tűntek, és szerintem még mindig nem tudtak beszélni vele. Nem is foglalkoztam velük, bekopogtattam. 

-Velem hajlandó vagy beszélni? - szóltam be, mire az ajtó résnyire kinyílt, és egy dühös szempár nézett vissza rám. 

-Csak te vagy itt? - kérdezte, én pedig elhessegettem az ellenkező Hoseok-ot és Jint. 

-Most már igen. Engem beengedsz? - kérdeztem, mire lassan, de bólintott. Az ajtó kinyílt, és gyorsan berántott rajta, mielőtt még valaki más is azt gondolná, meg van hívva a beszélgetésbe. 

-Ha te is megállítani szeretnél abban, hogy elköltözzek innen, kicsit elkéstél. A fél bőröndöm már be van pakolva. - mutatott a sarokba, és nem hazudott. A fontos cuccai már össze voltak csomagolva, és éppen egy újabb táskát szedett elő a szekrényéből. 

-Nem gondolod, hogy ez egy kicsit elhamarkodott? - ültem le mellé a földre. 

-Nem. Egyáltalán nem. Nézd. Ez volt az első alkalom, hogy egy ilyen kis vita alakult ki egy bulin. Nem történt volna semmi komolyabb. Yoongi mégis úgy viselkedik, mintha minden egyes alkalommal az életetek tenném kockára, és a franc tudja milyen terroristákat hoznék ide. Én tudom, hogy félt mindenkit, de pontosan tudja, hogy ez a munkám. Nekem ebből egy csomó pénz van! - dobálta mérgesen az ingeit. 

- Hát ezek a bulik nem ingyenesek? - kérdeztem meglepve. 

-Csak nektek. Egyébként nem. 

-De mi a munkád, hogy ennyi szíven ütött a tilalom? 

-Rendezvényszervező vagyok. Az ilyen bulikat is általában kérték. Tudod te mennyit kaszálok egy ilyennel? Persze, voltak olyanok, amiket hobbiból csináltam, mint például a tiéd is. Azt magamtól akartam. De ha most valaki kér egy partit, és annyi pénzt fizet érte, amennyiből megvehetném ezt az egész házat, mondjam neki azt, hogy bocsi, a portás egy zsémbes, koravén alak? Senki nem akar majd velem dolgozni. - ült le mellém szomorúan, én pedig együtt érzően néztem rá. 

-És ha nem költöznél el, hanem kivennél magadnak egy helyet, ahol tudsz partikat rendezni? - vetettem fel a gondolatomat. 

-Szerinted nem gondoltam már rá? Túl bonyolult. Ez így könnyebb volt, amíg Yoongi így ki nem szúrt velem. Értékelem amit csinálsz Jisoo. És nagyon jól esik. De megyek. Már szóltam az egyik barátomnak, megyek hozzá, ameddig nem találok valamit. Itt nem maradok. - mondta, és láttam rajta, hogy kicsit bántja a dolog. Halkan felsóhajtottam, tudtam, itt már nincs szükség rám. Nem tudok többet tenni. 

-Azért néha meglátogatsz? - kérdeztem, mire megölelt. 

-Te mindig törzsvendég maradsz. - nevetett, majd amikor észrevette a szemeimben megcsillanó könnyeket, még jobban nevetni kezdett. - Ugyan már, nem a világ túlsó felére megyek. Maximum egy városrésszel arrébb. Még beszélünk, oké? - simogatta meg fejemet, én pedig bólintva hagytam ott a cuccaival együtt. Hihetetlenül megkedveltem, nem is tudom, milyen lesz az élet egy ilyen szomszéd nélkül. Mindegyikük annyira hozzám nőtt. Visszaérve a lakásba, Taehyung már nem volt ott, csak a maradéka. Szomorúan álltam neki mosogatni, mikor meghallottam a kiabálást a folyosóról. 

-Ne csináld! Hallod? Ne menj már. - hallottam Hoseok hangját, majd bőröndkerekek gurulását végig a folyosón. Kinéztem, Jimin mereven előre nézett, a többiek pedig mögötte haladva kérlelték. 

 -Megbeszéljük majd a dolgot! Jimin! 

A hangzavarra Yoongi is előjött, majd mikor leesett neki, hogy mi is történik, megpróbálta megállítani, azonban sikertelenül. Jimin hajthatatlan volt. A kezében lévő lakáskulcsot hozzávágta Yoongihoz, majd odalépett a postaládához, és letépte róla a nevét. Mielőtt kilépett volna végleg, még ránézett Namjoon-ra.

-Néhány cuccot itt hagytam. Neked adom őket. - mondta, majd intett egyet, úgy általánosságban, és szépen kilépett a rá váró taxihoz. Namjoon villámsebességgel szaladt a szabad cuccokért, mi viszont most nem tudtunk nevetni rajta. Végignéztük, ahogyan Jimin kisétál a mindennapjainkból, és itt hagy minket, egy üres lakással.