Őrült szomszédok I.(BTS) ~ Befejezett

18.rész

A mellettem ülő Jin és Hoseok egymást ölelve sikongattak, de annyi eszük nem volt, hogy eltakarják a szemüket. Mellettem Jungkookie fejét a vállamra hajtva aludt, így sajnos nem érzékelte Yejint, aki sírni kezdett, annyira megijedt a filmtől, és Jungkook mellkasán fekve keresett vigaszt. Taehyung pedig az előtte ülő férfi hajába dobált valamilyen gumicukrot. És ott ültem közöttük én, szemeimet folyamatosan az előrébb ülő Jiminen tartva, aki jól szórakozott barátnője félelmén, sőt, puszit is adott neki, hogy megnyugtassa. Az tette be végleg a kaput, amikor a lány Jimin fülébe súgott valamit, mire ő levette pulóverét, és a lány hátára terítette. Nem bírtam tovább, óvatosan letettem Jungkook fejét a támlára, és elindultam kifele.

-Vigyázz a zombikkal! - suttogta Hoseok elkapva a karomat. - Védd a fejeeeeeed! - nem tudta befejezni a mondatot, újabb sikítást hallatott, én pedig elhagytam a termet, majd a mozit is. Összehúztam magamon a vékony kardigánt, mocskos hideg lett hirtelen. Utam azonban nem haza vezetett, hanem az ellenkező irányba. Ki akartam szellőztetni a fejemet, gondolataimban csak egy bizonyos személy arca jelent meg, füleimben hallottam a hangját. Visszajátszottam magamban az első találkozást, ahogyan üdvözölt. Ahogy mindig rám nézett, a mosolya, amivel engem illetett. A nevetése, a viccei, minden apró kis hülyesége. Ő maga...és bármennyire próbáltam tagadni, az elmém és a szívem ellen harcolni, vesztettem. Reménytelenül beleszerettem Park Jiminbe!

Arcomon végigfolyó könnyeim egyre több esőcseppel keveredtek, mire észbe kaptam, már zuhogott az eső. Ahelyett, hogy beálltam volna valahova, vagy fogtam volna egy taxit, hogy hazamenjek, csak sétáltam tovább, és hagytam, hogy tetőtől talpig eláztasson a hideg víz, hogy a csontomig hatoljon és átfagyassza minden végtagom. Soha nem voltam még szerelmes, és mikor érezni kezdek, mikor bizsereg minden porcikám valaki közelében, akkor szakítja ketté bennsőmet a felismerés: szerelmem viszonzatlan. Ő úgy tekint rám, mint egy hugicára, egy kedves kis szomszéd lányra, és valószínűleg fogalma sincs arról, hogy miközben ő egy horrorfilm alatt romantikázik a moziban, addig van valaki, akinek elcsavarta a fejét. És az a valaki én vagyok. 

Nyomorultul, teljesen átázva battyogok a szakadó esőben. Testem sajogni kezd, erőm egyre csak fogy. Mind a lelki, mind a fizikai. Körbetekintek, hogy mégis hol lehetek, viszont a hely ismeretlen. Jó messzire eljöttem, ideje lenne visszafordulni. Arra viszont nem emlékszem, hogy merre jöttem, csak követtem a járdát. Hirtelen éles fájdalom nyilallt fejembe, ami miatt kénytelen voltam leguggolni. Felállni viszont már nem tudtam. Minden mindegy alapon leültem a földre és vártam. Vártam arra, hogy a fájdalom eltűnjön, hogy elfelejtsem Jimint, hogy érzéseim iránta elmúljanak. Tüdőmből ismét csak feltört a keserves zokogás, mindenemet rázta. Ott, a vizes, hideg utca közepén összetörtem, szétzuhantam. Nem volt senki, aki összevakart volna. Azt mondják a szerelem csodálatos, boldogságot okoz és újjá teszi az embert. Az enyém nem volt az.

-Kisasszony, minden rendben? - állt mellém egy férfi, a zuhogás pedig hirtelen abbamaradt. Esernyőt tartott felém.

-Nincs. Semmi nincs rendben. - néztem fel rá, ő pedig aggódó tekintettel fürkészett. - Az élet szívás. Ezt jegyezze meg.

Valami húzni kezdett. Valami, ami nem ezen a Földön található. Én pedig hagytam, hogy vigyen. A férfi kikapta zsebemből a telefonomat, és ijedten nézett hol rám, hol a készülékre.

-Kit tudok felhívni?

Mit mondhattam volna? Nem jutott eszembe senki, aki szívesen eljönne, hogy összeragassza milliókra tört szívemet. Majd hirtelen gondoltam egyet, és kiböktem egy nevet, ami az utóbbi időben eleget tett azért, hogy bizalommal forduljak hozzá.

-Min Yoongi. Hívja Min Yoongit. - mondtam, majd hagytam, hogy elnyeljen a fájdalom, a sötétség és a keserűség. Ott az ismeretlen utca közepén.