Őrült szomszédok I.(BTS) ~ Befejezett

19.rész

Hoseok

-Szerinted Jisoo felkelt már? - néztem a mellettem ücsörgő Jinre. Nagyon érdekelt, hogy mi van vele, és az is, miért tűnt el olyan hirtelen a moziból.

-Nem tudom. Nézzük meg? - indult el, én pedig követtem. Nagyon izgatott voltam, örültem, hogy újra látom. Minden nap azon gondolkodok, hogyan tudnám a tudtára adni érzéseimet. Egyáltalán elmondhatom neki? Hogyan reagálna rá? Lehet jobb, ha egy ideig magamba tartom, és majd cselekszem, ha eljött az ideje.

-Nézd, nyitva van az ajtó. - nyitott be Jin a lakásba. - Biztos a hálószobában van.

-Utána csak rosszabb lesz! - hallottuk hirtelen, ahogy valaki veszekszik.

-Itt van Jimin. - szólalt meg Jin, majd benyitottunk. Ami viszont bent fogadott minket, még a levegőt is belénk rekesztette. 

- Ti mit csináltok? - kérdezte Jin, mire mindketten felénk kapták fejüket. Jisoo az ágyban feküdt, Jimin pedig rajta ült, és hevesen kapkodta a levegőt.

-Jisoo nem engedi hogy megmérjem, van e láza! De nézzetek rá, tuti nincs jól! - mondta Jimin mérgesen, majd lemászott róla.

-Majd én megnézem. - lépett oda Jin, és valamiért örültem annak, hogy a továbbiakban ő fogdossa a beteg lányt Jimin helyett. Egy kis idő elteltével a hőmérő csipogva törte meg a csendet, Jin pedig óvatosan kivette azt, mert közben Jisoo ismét elaludt.

-Magas. Menjetek csak, majd én itt maradok vele. - kezdett el minket kifele terelni, én viszont megfordultam.

-Majd én. - mondtam, ő pedig furán nézett rám. - Csak én is szeretnék kicsit segíteni. Én itt maradok vele. - próbálkoztam, mire Jin bólintott, és kimentek a szobából. Leültem az ágya melletti fotelbe, és onnan néztem, ahogy alszik. A gyönyörű arcát, amin egy gramm smink sincs, mégis hibátlan. Halkan, nyugodtan szuszogott, én pedig nem tudtam betelni szépségével. Vajon mit keresett itt Jimin? Csak nincs valami közöttük? Ugye? Ilyen gondolatok között nyomott el az álom.

Jisoo

Nem tudom, mikor aludhattam el, viszont mikor felkeltem, kissé rosszul éreztem magamat, a fejem fájt, és az orromon keresztül már nem is kaptam levegőt. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet...vagyis dörzsöltem volna, de az egyik kezemet nem tudtam megmozdítani. Ijedten néztem rá, először arra gondoltam, hogy már nincs meg, vagy lebénult, vagy valami borzasztó dolog történt vele. Szerencsére nem, csak valaki fogta. Szemeimet végigfuttattam a kezén, a karján, majd az illető arcán. Hoseok volt az. Mivel elég kényelmetlen helyzetben ült, félig az ágyamra borulva, ezért óvatosan megsimogattam a fejét, mire ő felriadt. 

-Mi a baj? - kérdezte szemét dörzsölgetve. 

-Semmi, csak nagyon kényelmetlen lehet ott ülni. Gyere ide. - húzódtam arrébb, majd megpaskoltam magam mellett az ágyat. Kicsit megilletődve nézett rám, de én még mindig integettem neki, hogy feküdjön mellém, így óvatosan leült a szélére. -Mi bajod van? - fogtam meg a karjánál fogva és egy határozott mozdulattal lerántottam magam mellé. Esetlenül feküdt mellettem, majd egy mély levegőt véve az oldalára fordult velem szemben. Én is hasonlóan cselekedtem, így maradva egy jó darabig. Csak szemeztünk egymással, nekem viszont feltűnt valami. 

-Mi a baj? - kérdeztem, Hoseok pedig meglepve nézett rám. 

-Miért? 

-Más vagy most. Nem beszélsz hülyeséget, nem nevetgélsz. Nincs új sztorid sem. Valami bánt? - úgy néz ki a lényegre tapintottam, mert szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét.