Őrült szomszédok I.(BTS) ~ Befejezett

7.rész

-Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni. Nem az én dolgom. Megyek inkább, rendben? - kezdtem el hátrálni az ajtó felé.

Ki tudja, miért reagált így, mi történt vele a múltban. Egy dolog biztos, most olyan sebet szakítottam fel benne, amit egyáltalán nem akartam. Fájt látnom, hogy miattam van ennyire elkeseredve. El is indultam az ajtó fele, mire fél kézzel utánam nyúlt.

-Maradj. - nézett rám a könnyei mögött, nekem pedig eszembe sem jutott távozni. Nem hagyhattam így itt, ilyen állapotban, és jól esett, hogy velem szívesen marad. Lassan megfogtam a kezét, és most már nem rezzent össze, nem húzódott el. Kezdett bízni bennem, én pedig igyekeztem tudatni vele, hogy pont az a személy vagyok, akiben feltétel nélkül megbízhat. Leültettem a kanapéra, és miután magam is elhelyezkedtem mellette, közel húzódott hozzám. Mozdulatai nem arról árulkodtak, mintha valami nagy nőcsábász lenne. Esetlenül kezelte, hogy mellette ülök, és ahogyan rám nézett, mást láttam a szemeiben: félelmet. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki valamitől megrémült, és a védelmet és biztonságot bennem találta meg. Így ült mellettem, lábait törökülésbe rakva, és nézte a kezeiben heverő képet, és a rajta mosolygó embereket. Tudtam, hogy még mindig sír, hiszen néhány könnycsepp a vékony üveglapon landolt, a síri csendet halk szipogása törte meg. Egy ideig így ültünk, majd megszólaltam.

-Akarsz róla beszélni? Elmondod nekem mi történt? - próbáltam oldalazva a szemeibe nézni, és annak ellenére, hogy tekintetét nem szegezte rám, nagyokat nyelve bólintott.

-Öt éves voltam, amikor a szüleimnek el kellett utazniuk külföldre. Mivel nem tudták megoldani az elhelyezésemet, felvettek egy dadát mellém egy hétre. Amikor eljött az ideje annak, hogy hazajöjjenek, rávettem, hogy menjünk ki eléjük a reptérre. Nagyon vártam őket, és annyira boldog voltam, mikor végre megérkezett a gépük. A nagy tömegben megláttam őket, amint kifelé igyekeztek az ajtón. Integettem, kiabáltam nekik, és észrevettek. És...és ahelyett, hogy odajöttek volna hozzám, gyorsan elindultak egy másik kijárat felé. Én futottam utánuk, azonban a magas emberek között nem láttam őket. Több férfi kabátjára azt hittem, hogy apáé. De nem. Mindegyik idegen volt, és mogorván rám szólt, amiért megállítottam őket a sietségben. Nem találtam meg őket, akkor találkoztunk utoljára. És a dadussal is. Soha többet nem láttam őt sem. Ott töltöttem az éjszakát a reptéren egyedül, és senki nem jött értem. - mondta lehajtott fejjel, az emlékek pedig annyira feltörtek benne, hogy megakadt, majd a sírást elfojtva beszélt tovább. - A nagymamám talált meg, és vitt haza. Kérdeztem, hol vannak anyáék, azt mondta el kellett menniük egy kis időre. Később értettem meg, hogy az azt jelentette, hogy örökre, és azt is csak utána értettem, miért utálta őket a nagymamám. Soha nem voltak barátaim, sehol sem. Rettegtem az idegenektől, ahogyan azt most is teszem. Nem tudok ellene mit tenni. Még mindig látom magamat, a nagy embertömegben, elveszve, egyedül. - mondta, az én szívem pedig hangya méretűre zsugorodott.

Megértettem, hogy a traumája miatt nem tud közel férkőzni másokhoz. Nem foglalkoztam azzal, mit fogsz szólni hozzá, szorosan magamhoz öleltem. Nem tolt el, semmi ellenkezés jelét nem mutatta. Egyszerűen sírni kezdett. Én pedig hagytam, hadd vigasztalódjon a vállamon.

-Miért tették ezt? - kérdeztem, ő pedig keserűen elmosolyodott.

-A karrier. Mellettem nem tudtak kiteljesedni. Újságírók, mindig is utazni akartak, de egy kisgyerek mellett, maximum a közeli strandra jut el az ember. Így ez lett a megoldás.

-És a nagymamád? - faggattam.

-Már meghalt. Akkor költöztem ide. Sokáig nevelt, soha nem tartotta velük a kapcsolatot, nagyon haragudott rájuk, ahogyan én is. De nem is kerestek, nem nagyon akartak semmit sem tudni rólam. - ezen a kijelentésen ismét sírva fakadt. Nem győztem nyugtatni. Nem tudom miért, de engem választott, és megnyílt előttem. Beláttam a félénk, zárkózott fiú életébe, közel engedett magához. Ez pedig mérhetetlenül jól esett.

-Köszönöm. - néztem rá, mire felnevetett. Jó volt hallani, mert ez őszinte volt.

-Te? Mit? Nekem kellene megköszönnöm, hogy végig hallgattad minden bánatomat, és nyomorúságos életemet.

-Hogy ezeket nekem mondtad el. - néztem mélyen a szemébe, mire elmosolyodott.

-Nem tudom miért, de megbízom benned. Te vagy az első, aki erről tud. És az egyetlen is.

-Komolyan? Még Jin sem tudja? - kérdeztem nevetve, mire ő is felnevetett.

-Még Jin sem tudja. - mondta őszinte kacajok között. - Biztos, hogy ezért még kapni fogunk. Még valami, amibe nincs beavatva.

-Biztosak lehettek benne, hogy ezt nem hagyom annyiban! - hallatszott a mérges hang, ami Jinhez tartozott. Ezen még jobban nevettünk, majd felálltam, mondván, hogy mennem kell.

-Tudod hol lakom. Bármikor jöhetsz hozzám. - öleltem meg, ezúttal pedig viszonozta. - Egyébként. Jimin szervez egy bulit a hétvégén. Esetleg...szóval, ha úgy érzed, ha csak kis időre is, de benézhetnél. Keresünk egy sarkot, ahol nincsenek sokan, és megpróbálhatnád milyen, ha valakivel vagy emberek között.

-Meglátom. - bólintott, én pedig integetve kiléptem. Tényle büszkének éreztem magamat, és széles vigyorral a fejemen lépdeltem lefelé. Hirtelen Jin szegődött mellém, és egészen az ajtómig nyaggatott. Azonban mielőtt beléptem volna megfogta a karom.

-Most eltekintek a kis szövetségetektől, miszerint nélkülem mennek a dumcsik. Legyél büszke magadra, olyat tettél ma, amit eddig senki. - nézett rám, és láttam a szemén, hogy nem szórakozik.

-Mit?

-Megnevettetted. - veregette meg a vállamat, majd otthagyott. Jintől ezek nagy szavak. Mosolyogva néztem utána, és ezt csak fokozta a nyakamba csüngő Taehyung, aki palacsintát követelve mesélte nekem, milyen videót látott. És ebből a programból nem maradhatott ki az ingyenélő Namjoon sem.