A Végzetünk

32.Rész

Mikor haza értem nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz dolog fog várni..anya megállás nélkül sírt lehetetlen volt megnyugtatni és apa...apa meghalt..az apukám meghalt..egyszerűen nem tudtam felfogni.
Írói szemszög:
Erről az időszakról és ezekről a napokról nem igazán lehet sok mindent mondani Sara elintézte a temetést és úgy döntött marad még az anyjával.
Sara szemszögéből:
Borzalmas időszak volt és még most sem vagyok képes felfogni. Muszáj voltam kicsit eljönni és elszabadulni otthonról, hogy kiszellőztessem a fejem. Elmentem sétálni egészen valami erdőig sétáltam mire megláttam egy házat amiben az volt a furcsa, hogy nem tudtam kié sőt nem is láttam még soha viszont az erdő ismerős volt. És akkor hasított belém egy kép mikor Adam elhozott ide..az emlékkép mint egy villámcsapásként hasított belém és tisztán emlékeztem arra a napra..a merengésem egy hang zavarta meg.
-Hello! -megfordultam és gondoltam én is köszönök.
-Hello!
-Sara? -nézett furán a szemben álló férfi. A haja meg mindig olyan kis kócos és összevissza állo volt és azok a szemek, hogy is lehetne őket elfelejteni..
-Adam.
-Te, hogy hogy itt?
-Apa..-nem akartam sírni, de nem ment tovább tartottam magam anya miatt, de mostmár nem megy..
Adam odajött és még mielőtt összerogytam volna elkapott és menyasszony pózban tartott az ölében. Nem tudtam semmit mondani csak sírni azt hiszem akkor tudatosult bennem, hogy nincs többé..
Egyszercsak egy ágyban ébredtem majd Adam nyitott ajtót.
-Felébredtél? Jobban vagy?
-Sajnálom nem kellett volna mindezt rád zúdítanom..
-Jézusom Sara dehogyis semmi baj én mindig itt vagyok és leszek is neked. Tudom milyen nehéz lehet. Nem kérsz esetleg valami?
-Egy kis vizet esetleg.
-Rendben.
Lementünk az emeletről és akkor tudatosult bennem, hogy az erdőtől idáig cipelt és az emeletre is felvitt.
-Mióta van meg ez a ház?
-Nem tudom 1-2 éve
-Értem