Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

2. rész //ÁTÍRVA ✔//

Huhha. Mint azt már az elmúlt két évemben megszokhattam, az egész reggelem rohanással telt. Soha nem volt egyszerű az indulás, de a mai reggel még az előző éveket is bőven felülmúlta. Inkább nem részletezném azt, ahogyan minden összejött a reggel, a lényeg az, hogy végre-valahára ideértem az állomásra. Anyától már el kellett búcsúznom, mivel más elintéznivalója maradt, így életemben először egyedül kellett belerohannom a kilences és tízes vágány közötti falba, hogy ezáltal a kilenc és háromnegyedik vágányra juthassak, ahonnan a vonat is indult. Habár már többször is megtettem ugyanezt, sosem voltam egyedül. Volt bennem egy kis félsz, hogy valami el fog romlani, így belecsapódok a falba, s jelenetet rendezek a muglik szeme láttára, de végül nagyot sóhajtva behunytam a szemeimet, s magam előtt tolva egy kulit, rajta a ládámat, valamint Athénét, futólépésben tettem meg a bizonyos utat. Természetesen nem történt semmi baj, hiszen még közel húsz perc volt az indulásig, így elengedve magamat mosolyogva fújtam ki a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam. Túl lettem ezen is.

Érdeklődve kémleltem körbe. A piros-fekete gőzös láttán melegség öntötte el a szívemet. Nem volt túl eseménydús nyaram, s alig vártam már, hogy újra a Roxfortban lehessek, s találkozzak a barátaimmal, valamint hihetetlenül érdekelt már a falu is. Fred és George tavaly már az idegeimre mentek azzal, hogy folyamatosan Roxmortsról beszéltek, így már pláne alig vártam, hogy végre a saját szemeimmel is láthassam az általuk oly sokszor emlegetett helyszíneket.

A vonat mellett rengeteg szülő, nagyszülő, s kisebb, vagy éppen nagyobb testvér álldogállt, búcsúzkodó diákok hadát körülvéve, akik lassacskán felszálltak a vonatra, hogy megszerezhessék a legjobb helyeket.

Alaposabban is körülnéztem a tömegben, hátha találok ismerős arcokat, amikor is pár percnyi kémlelődés után kiszúrtam a göndör, barna hajjal megáldott, nálam egy évvel fiatalabb barátnőmet, akihez oda is mentem rögtön.

– Szia, Hermione! – köszöntem, mire nyomban megfordult, s mikor realizálta, hogy ki is áll vele szemben, megöleltük egymást.

– Nem láttad véletlen Ront és Harryt? – kérdeztem tőle, miközben kisöpörtem sötétvörös hajam a szememből. Apropó, szemek. Heterokrómiám van. Egyik szemem ugyanolyan égkék színű, mint édesanyámé, a másik viszont zöldben pompázik. Anya azt mondta, hogy a nagyanyámnak volt pont ilyen színű szeme.

– Nem, még nem láttam őket – felelte a lány. – De lehet, hogy már felültek a vonatra. Szerintem szálljunk fel mi is. Mindjárt indulunk.

A göndör lányt követve s ládámat magam után vonszolva szálltam fel a Roxfort Expresszre, ahol ugyan a két fiúra nem bukkantunk rá, az ikreket könnyedén megtaláltuk, így végül hozzájuk ültünk be. A Ron és Harry iránti aggodalmamat szinte rögtön el is felejtettem, annyira jó volt végre újra együtt lenni az ikrekkel. Az egész út remek hangulatban telt el, s csupán a vége felé kúszott belém újra az aggódás.

A fiúk végül aznap este épségben előkerültek, s miután (Hermionéval egyetemben) jól lehordtam őket, izgatottan hallgattam végig a kalandjukat a repülő Forddal.

Az idő, ahogy a Roxfortban mindig, villámgyorsan telt. Az órarendem nehezebb volt, mint az előző évi, de nem igazán bántam, soha nem volt bajom a tanulással. A hetet rögtön dupla bájitaltannal kezdtem, ami külön felüdülést jelentett számomra (és amiért Fredtől és Georgetól mindig meg is kaptam a viccelődést). Mindig is imádtam a tárgyat, volt is érzékem hozzá, s én voltam talán az egyetlen létező Griffendéles, akit Piton nem csak elviselt, de talán még kedvelt is. Soha nem tudtam, hogy én miért lehetek más, de nem is érdekelt túlságosan a dolog. Addig volt jó, amíg kedvelt, és nem utált...