Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

Meglepetés! Nosztalgiavonat

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

Mikor felébredtem, Fred vállán volt a fejem. (...)
-Mindjárt odaérünk- szólt George, miközben sejtelmesen ránk nézett. Én meg csak értetlenül bámultam rá vissza, mire csak legyintett egyet.

~●~

-Hogy nekem mennyire elegem van a gyengélkedőből!-mire mindenki felém fordult. (...) Tehát, miután elájultam a dementorok miatt, leestem a seprűmről, szerencsémre azonban az alattam repülő Fred el tudott kapni. (...)
-

Hát felébredtél- jött oda az ágyamhoz aggódó arccal anya. Várjunk csak!
-Anya?- néztem rá kérdő tekintettel.

~●~

Mikor hétfőn végre elég egészségesnek nyilvánítottak minket, szó szerint kimenekültünk a gyengélkedőből.
Még aznap felkerestem Remust.
-Taníts meg patrónust idézni- rontottam be (persze csak kopogás után) az irodájába.
Szegény elég megviselt volt, hiszen most volt holdtölte.
-Neked is szia, Leah- mondta szórakozottan, miközben elkezdett teát főzni. De végül beleegyezett. Hisz ki tudna ellenállni az én bociszemeimnek?

~●~

Megdöbbenve tettem félre, majd az utolsó ajándékért nyúltam. Az egy nyaklánc volt. Kis szív alakú medál volt rajta, amit gyönyörű minta díszített. Miután a körmömmel szétfeszítettem,a benne levő képek láttán könnybe lábadt a szemem. Az egyik képen anya volt látható egy férfival. Szemügyre vettem. Az ismeretlennek szürke a szeme, göndör, fekete haj keretezte arcát, és igazán jóképű volt. Annyi idősek lehettek, mint én most. Anya szinte pont ugyanúgy nézett ki, mint én. Csodálkozva vettem észre a hasonlóságokat köztem és az ismeretlen férfi között. Ugyanolyan göndör a hajunk, és az orrunk illetve a szánk formája is hasonló. Rá kellett döbbennem, hogy a képen látható férfi az édesapám. Ezt erősítette meg az is, hogy a másik képen ugyanúgy anya, és (ezek szerint) apa látható, azonban pár év már eltelt, és nem egyedül vannak a képen. Ott vagyok rajta én is, még kisbabaként, és tágra nyílt szemekkel nézek a kamerába.

~●~

-Jössz velünk?- kérdezték egyszerre.
-Hova?- néztem rájuk értetlenül.
-Hát Roxmortsba! Megyünk bevásárolni a bulira- magyarázták meg.
-Hát persze, hogy megyek!- mondtam fellelkesülve. (...)
-Legyen a tied a megtiszteltetés, te csoda-hajtó- fordultak felém az ikrek. Én csak megforgattam szemem, majd megkocogtattam a pálcámmal a félszemű banya búbját.

~●~

-Ronald Bilius Weasley- kezdtem el sziszegve, mire a többiek meglepve néztek rám.- Lehet, hogy a keresztapám egy vérfarkas, attól még viszont egy jó ember. Ha mégegyszer... Ismétlem, még egyszer teszel egy ilyen megjegyzést rá, velem gxűlik meg a bajod.
Túl sok volt. A sokkhatás, miszerint Sirius Black az apám, és Remus úgy üdvözölte, mint egy barátot, illetve a Ron iránt érzett dühöm túl sok volt egyszerre. Úgy éreztem, mintha az ereimben mágia, nem pedig vér csörgedezett volna. Az egész szobában érezni lehetett a belőlem áradó varázserőt, ami kitörni készült. Ez pedig egy másodpercen belül ténylegesen meg is történt. A szobában szél söpört keresztül, azok az ablakok, amiknek szilánkjai nem voltak teljesen kijőve, mind egyszerre robbantak ki az ablakokból. A hajam körülöttem szállt, én magam is felemelkedtem a levegőbe, majd ernyedten hullottam vissza a padlóra. Még hallottam, ahogy valaki beront a szobába, majd aggódva rohannak oda hozzám többen is, majd elnyelt a sötétség...