Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

28. Rész

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

Mély lélegzetet vettem. A tenger sós illata csiklandozta az orromat. Egy ideje már nem hittem volna, hogy valaha is érezhetek még a dohos pince szagán kívül más, kellemes illatokat.

Talán ekkor fogtam fel végre teljesen, hogy szabad vagyok. Összegömbölyödtem a földön, és kitört belőlem a zokogás. Mélyről jövő zokogás. Hét és fél hónap szenvedésének az utó jele.

Valaki kinyit egy ajtót, majd sietős léptekkel indul meg felénk.

-Merlinre, mi történt? És... Leah?!- hallom Bill örömteli, ámde kétségbeesett kiáltását.

-Ti tudtok járni?- kérdezi gondolom Lunát és Deant. – Akkor segítsétek be Ollivandert- mondja, majd érzem, ahogyan gyengéden a karjaiba vesz, és úgy kezd el futni a ház felé. Én meg továbbra is csak zokogok.

-Fleur!- kiáltja Bill, miután belökte az ajtót.

-Mon Dieu- motyogja a lány franciául.- Leah...

Bill átvisz a házon valamerre, majd egy üres szobába nyit be. Lerak az ágyra.

Összegömbölyödve fekszem, majd némán zokogok tovább.
Bill elmegy valamerre, aztán Fleur veszi át a helyét. Meleg levest hoz.

-Lassan edd, nehogy elrontsd a gyomrod- suttogja, majd elhagyná a helyiséget. Nekem azonban eszembe jut valami.

-Fleur- suttogom, mire a nő rám néz.- Nem tudok varázsolni- mondtam kétségbeesetten.- Valamilyen varázslásgátló bűbájt használtak- néztem rá.

-Utánanézek- suttogta.

-És köszönöm- mondtam, mire halványan elmosolyodott, majd elhagyta a szobát.

Lassan megettem a levest, majd visszagömbölyödtem addigi helyzetembe.

Így ment ez pár napig.

Azóta már kaptam új ruhát, és le is fürödtem, attól függetlenül ugyanolyan mocskosnak éreztem magamat. Akárhányszor ránéztem az alkaromon szereplő szóra, úgy éreztem, hogy soha többé nem leszek boldog.

Még mindig vékony voltam, bár egy kicsit már sikerült visszaszereznem a leadott kilókból. Fleurék fokozatosan tápláltak fel.

Sokszor jött be hozzám Hermione, Harry, vagy éppen Ron is. Nem kérdezősködtek- csak ott voltak velem, ami hihetetlenül megnyugtatott.

Három nap. Ennyi ideig töltöttem így az időmet. Aztán megelégeltem. Változtatnom kellett. Hogy tovább léphessek.
Este, amikor már mindenki aludt, kimentem a fürdőszobába. Megálltam a tükör előtt, és gondolkodtam.

Aztán hirtelen bevillant.

Ollót fogtam, majd egy vágással lenyisszantottam a hosszú hajamat. Persze nem az egészet vágtam le, hanem most éppen váll fölé ért. Igazítottam rajta egy kicsit, majd egy intéssel eltüntettem a levágott hajat ( időközben megtalálták, hogy hogyan tudják feloldani rajtam az átkot. Igazándiból elég volt egy egyszerű Finite Incantatem), majd elégedetten feküdtem vissza aludni.

A többiek mondjuk úgy, kissé meglepődtek, amikor meglátták a levágott hajamat. De legalább tetszett nekik.

Pár nap múlva zajt hallottam vacsorafelé lentről. Azért nem voltam ott, mert még kellett egy kis idő, hogy visszaszokjak.
Lelépkedtem a lépcsőn. Ismerős hangot véltem felfedezni.

-Remus?- álltam meg a lépcső aljában.

-Leah?- nézett rám döbbenten a keresztapám.

-Remus!- kiáltottam fel, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a nyakába ugrottam. Egymást öleltük, perceken át.

-Legyél a keresztanyja-súgta, mikor elengedtük egymást.

-Kinek?- kérdeztem döbbenten.- Tonks terhes volt?

-Igen- mondta.- Kisfiú. A Ted nevet kapta.

-Leszek a keresztanyja- suttogtam neki.

Másnap reggelre döntöttem valamivel kapcsolatban. Átmegyek én is Muriel néniékhez. Szerencsére Bill és Fleur is beleegyeztek, így Billel áthoppanáltunk.

-Menni fog egyedül?- kérdezte Bill az ajtó előtt. Bólintottam.- Szóltam nekik, hogy jön ma valaki.

Miután Bill elhoppanált, vettem egy mély sóhajt, majd bekopogtam a házba.
Ginny nyitott ajtót, pálcával a kezében. Amit a meglepettségtől el is ejtett.

-Leah- mondta, mint aki el sem hiszi, hogy engem lát. Egy könnycsepp csodult le az arcomon.

-Leah- kiabálta, majd szorosan átölelt. Hangos trappolás hallatszódott a lépcső felől. Fred jelent meg a lépcső aljában. Amint meglátott, azon nyomban elindult felém. Egy fél lépéssel előttem megállt, mintha nem hinne a szemének.

-Leah- suttogta. Könny csillant a szemében.

-Itt vagyok- mondtam sírós hangon, mire a derekamnál fogva magához húzott, és hosszasan megcsókolt. A pillangóim a gyomromban azon nyomban feléledtek. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen érzés.
Mire elváltunk, a család többi tagja is megérkezett. El sem hiszem, hogy látom őket.

-Miyen sovány vagy- mondta rosszallóan Molly.

-Mi történt veled?- kérdezte elborzadva George, miután átölelt.

Vettem egy mély levegőt, majd kimondtam.

-Bellatrix.

Ennyi magyarázat épp elég volt, az őrült nőt ismerve a többiek sejtették, hogy miket kellhetett átélnem.

Hirtelen két, kissebb pár cipő trappolását hallottam meg. Majd felbukkantak a már majdnem két éves ikrek.

Letérdeltem eléjük. A könnyeim folyamatosan folytak le az arcomon. Kihagytam életük egyik legfontosabb hónapjait.

-Lily, James- suttogtam.

Sokat változtak ez idő alatt. Lilynek szürke szeme lett, és már egész sok haja is van. Sötétbarna, hullámos haja.

James ezen szempontból kiköpött anya. Vörös haja és kék szeme van.

Az elkövetkező heteket végig a többiekkel töltöttem. A főnix rendjén belül elterjedt a hír, hogy előkerültem. Sokak tették tiszteletüket itt nálunk.

Próbáltam mindenkivel minél több időt tölteni. Segítettem a háztartásban. Már nem voltam annyira vészesen vékony.
Sok hét pihenés után aztán elérkezett az ikrek születésnapja.

Akkor reggel még sejtésünk se volt róla, hogy mi fog történni délután.

Vagyis, egy picike mégis volt. Rossz előérzettel keltem. Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Csak akkor még fogalmam sem volt róla, hogy vajon mi. Az álmom is pontosan erre utalt...

Estefelé aztán érkezett az üzenet. A roxfortba kell mennünk.
Mindenki a szárnyas vadkanhoz hoppanált, és onnan mentünk át a Roxfortba. Egy alagúton, amiről még Fred és George sem tudtak.
Aztán a harc megkezdődött. Még Percy is betoppant.

Fred, Percy és én éppen egy-egy halálfalóval küzdöttünk, amikor Harryék is megjelentek, majd beszálltak segíteni.

Aztán megtörtént a katasztrófa. A fal berobbant mellettünk. Mindannyian több métert repültünk. Hirtelen fájdalom nyilallt a szívembe. Akkor már tudtam, hogy valami borzalmas történt.

És akkor megláttam. Ott feküdt, utolsó nevetésének halvány emlékével az arcán, üveges szemekkel a semmibe meredve.

-Nem!- sikoltottam fel. -Fred, kérlek, ébredj fel! Nem halhatsz meg! Fred!- zokogtam fel. Nem mehetett el. Egyszerűen nem lehet, hogy őt is elvesztettem. Ron és Percy ugyanúgy ott voltak mellettem. Fredet szólongatták. Ámde mindhiába.

Teljesen összetörtem. Szinte fizikai fájdalmat éreztem amiatt, hogy a szerelmem, a férjem is meghalt. Nem akartam beletörődni.

A gyászt hirtelen valamilyen másik érzés vette át. A düh. A bosszúvágy.
Könnyekkel az arcomon rohantam ki az udvarra, hogy megkeressem életem megkeserítőjét.

Azonban az udvaron egy nem várt emberre bukkantam. Aki holtan feküdt a füvön.
-Remus- suttogtam kétségbeesetten a keresztapámra nézve. Leguggoltam hozzá, majd lehajtottam a szemhéjait.

Aban a pillanatban, hogy felálltam, megláttam.

Bellatrix éppen Tonkssal harcolt. Láthatatlanná tettem magamat egy kiábrándító bűbájjal. Meg akartam lepni Bellatrixot. Nem ölheti meg Tonksot is.
Szinte lassítva láttam, ahogyan egy zöld fénycsóva repül Tonks felé.

Abban a pillanatban már tudtam, hogy mi fog történni.

Közvetlen mellette álltam. Megragadtam a karját, így láthatóvá téve magamat, majd félrehúztam. A lendülettől azonban én kerültem a helyébe. Pont, mint ahogy a tegnap esti látomásomban előre láttam.

A halálos átok a vállamon talált el.

Összerogytam. Tudtam, hogy ezúttal vége. Nincs tovább. Most nem csak elájulok.

Egy halvány mosoly kúszott az arcomra. Megmentettem őt. És most újra Freddel, Remussal, anyával, apával és Cedriccel, és az összes többi halott szerettemmel lehetek.

Nem féltem meghalni. Valahol mélyen felkészültem erre. Tudtam, hogy az én történetem nem végződhet happy endre. Túl sok rossz dolog történt velem.

Sajnálom, Lily, James, hogy a nővéreteket is el kell veszítenetek. Sajnálom, George, hogy engem is elveszítesz.
Egy könnycsepp folyt ki a szememből. Életem utolsó könnye.

Lassan elsötétült előttem minden.

Tonks kétségbeesett kiáltása volt az utolsó hang, amit hallottam életemben.

 
Író szemszöge

Amikor Harry Ron és Hermione kíséretében belépett a nagyterembe, a legrosszabb rémálmainak egyikével kellett szembesülnie. A Weasley család tagjai két embert vettek körbe.
Fred mellett Leah feküdt.

Holtan.

Hermione elindult, és a karjaiba zárta a zokogó Ginnyt. Ő még csak ekkor vette észre a halott Leaht. A lány arcán hirtelen rengeteg érzés jelent meg. Kétségbeesés, szomorúság, és mérhetetlen fájdalom. Elvesztette az egyik legjobb barátnőjét. Ginny arcán is ugyanezek az érzések tükröződtek.

George nem akart hinni a szemének, amikor az ikertestvére mellett a legjobb barátját is meglátta. A fiú úgy érezte, hogy bele fog halni a sok veszteségbe. Most kezdte csak el megérteni, mit érezhetett Leah, amikor sorban vesztette el a szeretteit. Ő pedig háromszor annyi embert vesztett el.

Tonks is ott volt. Két halott között zokogott. Az egyik Leah volt. A másik Remus. Az ifjú auror ugyan hálás volt Leahnak, hogy megmentette az életét, ezzel nem hagyva, hogy a fia egyedül nőjön fel, ugyanakkor utálta is magát emiatt. Magát hibáztatta, amiért Leah helyette halt meg.

Harry nem tudta feldolgozni a hirtelen jött gyászt. Ő tehetett mindenről. A sok halott. Ha már előbb feladja magát, mindannyian élnének.
Hátat fordított halott szeretteinek, majd elindult Dumbledore irodája felé.

Ahogy nézte Piton emlékeit, hirtelen elérkezett ahhoz a bizonyos részhez. Megtudta, hogy az unokatestvérének miért kellett ilyen fiatalon meghalnia.

Nem mondta el neki- szólt Piton Dumbledorehoz.- Nem mondta el neki az egész jóslatot.

-Nem helyezhetek rá ilyen súlyú tényt- szólt Dumbledore. Nem tudhatja meg ilyen fiatalon, hogy a előre meg lett írva a halála. Jobb neki, hogyha nem tudja meg.

Hogy van?- kérdezte Dumbledore portréja egy későbbi emlékben Pitontól. A professzor lesütött szemekkel válaszolt.

-Egyre rosszabbul. Ha így folytatódik, lassan fel fogja adni. Ma már beleláttam a fejébe. Nem biztos, hogy sokáig bírja még ép ésszel.

Harry tudta, hogy Leahról beszélnek. A fiú Pitonnak teljes mértékben megbocsátott, Dumbledorera azonban mérges volt. Leahnak joga lett volna tudni a jóslat teljes tartalmáról.

Két héttel később

Mindenki ott volt, aki számít. A Roxforti csata hősi halottainak külön temetéseket rendeztek. Mindegyiküket a Roxforti tó mellett helyezték végső nyugalomba.

Leah, Fred és Remus közös temetést kapott.

Ott volt az egész Weasley család, Harry, Hermione, Tonks, aki a kis Teddyt tartotta karjaiban szomorúan, a kis Lily és James, Tonks szülei, Leah volt kviddics csapata, az egész főnix rendje, a tanári kar, tiszteletét tette a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya, Cho Chang, Lee Jordan, és távolabb a tömegtől, még Draco Malfoy is megjelent.

A gyönyörű szertartás végeztével a tömeg lassacskánt szétszéled. Utolsókként távozott Tonks, Harry, illetve Hermione is. A távolban Draco Malfoy is végignézett mégegyszer a sírköveken, majd hátatfordított, és a birtok területét elhagyva hoppanált.

Egyetlen ember maradt a három sírkőnél.

George még egyszer ránézett Fred és Leah sírjára, majd suttogva búcsúzott el tőlük végleg.

Szeretlek titeket.

Kérlek, ne öljetek meg.

Én hiszek benne, hogy ennek így kellett történnie. Leahnak nem lehetett volna happy endje. 
Kérlek titeket, hogy ezt tartsátok tiszteletben.

Ugyebár akkor végül Tonks menekült meg az eredeti történetből. Ha jól emlékszem, végül senki sem találta el. 

El sem hiszem, hogy itt az utolsó rész is. Belefolyhatnék most abba, hogy mennyi mindent jelentett nekem a történet, arra azonban majd a jövő szerdai köszönetnyilvánításban fog sor kerülni.

Vasárnap jön az epilógus, addig is, stiasztok!