Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

24. Rész

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

Szeptember elsején a Weasley szülők kíséretében mentünk ki az állomásra. Előtte már elköszöntem az ikrektől- mind Fredtől és Georgetól, akik nem tudtak kijönni, mind Lilytől és Jamestől.
Rosszul esett, hogy nem fogom látni őket, ahogy növekednek. Hiszen holnap lesznek négy hónaposak, amikor viszont legközelebb látom őket, már majdnem nyolc hónaposok lesznek. Négy hónap. Ilyen kicsi korukban még rengeteg változás megy végbe. És ennek nem leszek szemtanúja.
Sem anyáék- futott át hirtelen az agyamon. Azonban nem hagytam, hogy elnyeljen a szomorúság. Annál jelenleg fontosabb dolgaim is vannak. Mint például az, hogy nem sokára gyűlést kell majd tartanom a prefektusoknak. Jut eszembe, azt sem tudom, hogy ki a másik iskolaelső.
Fredtől és Georgetól sem épp könnyű szívvel búcsúztam el. Amióta megismertük egymást-vagyis az első évem óta- nem töltöttünk egyhuzamban ennyi időt külön. És habár ott vannak Harryék, Ginny, és valamennyire Katie is, elveszett leszek nélkülük. Mert az unokatestvéremék sem egy rossz társaság, de én mindig is az ikrekkel töltöttem rengeteg időt.
Miután felszálltam a vonatra, rögtön a vagon legelejébe rohantam a csomagjaimmal. Hiszen nem késhetek el már rögtön az első iskolaelsői feladatomról!
Szerencsére még csak egy ember volt ott. Egy hollóhátas fiú, akit eddig nem igazán ismertem.
Miután megtartottuk a prefektusi gyűlést, mindenki elvonult, hogy ki-ki a saját társaságához csatlakozzon. Egyedül maradtam, de ezt egyáltalán nem bántam. Kifejezetten vágytam a magányra.
Egyedüllétem azonban nem tartott sokáig. Ugyanis benyitott a kupéba egy talán másodikos kisfiú. Kezében egy szalaggal átkötött pergamen volt.
-Ezt neked küldik- hadarta el, majd elrohant. Még csak egy köszönömöt sem volt időm mondani. Csodálkozva néztem a fiú után, de végül feleszméltem, és lebontottam a szalagot a pergamenről. Kisimítottam az üzenetet, majd elkezdtem elolvasni.

Kedves Leah!
Nagy örömömre szolgálna, ha megosztanád velem szerény ebédemet a C fülkében.
Őszinte híved: H. E. F. Lumpsluck professzor

Bevallom, először egy kicsit el kellett gondolkoznom azon, hogy ki is az a Lumpsluck professzor. Aztán viszont beugrott. Őt kellett rávennie Harrynek arra, hogy jöjjön vissza tanítani a Roxfortba.
Egy kis habozás után elindultam a C fülke felé. A habozásom oka csupán annyi volt, hogy nem tudtam, elmenjek-e. Aztán viszont dűlőre jutottam. Végül is, ugyan mit veszthetnék?
Amikor beléptem a fülkébe, azt tapasztaltam, hogy bizony nem vagyok egyedül. Pár, nálam fiatalabb, vagy éppen velem egyidős diák volt még ott. Köztük Neville, Harry és Ginny is.
Hogy mi történt az ebéd alatt? Lumpsluck mindenkitől kérdezgetett valamit. Főleg híresebb rokonokról. Én Harry és Ginny között foglaltam helyet, és igazán nem készültem fel rá, hogy anyáékról beszéljek. Mert ugyan ki másról is lehetne? Hiszen Harry itt ül mellettem.
-És te, Leah...- kezdett bele Lumpsluck. Sajnos.- Sajnálattal hallottam a szüleid halálhírét. Kiderült, hogy Sirius Black végig ártatlan volt... Hihetetlen. Édesanyád pedig... Lilyvel együtt bevallom, mindig a kedvenceim közé tartoztak. Hihetetlenül tehetséges boszorkák voltak. Jut eszembe, gratulálok az iskolaelsői kinevezésedhez. Anno Lily éppen hogy jobb volt Katenél, így ő töltötte be a szerepet- folytatta merengően.- Ha jól hallottam, most született nemrég egy húgod, illetve egy öcséd. Így van?-Kérdezte.
-Igen, májusban. Másodikán- feleltem tömören. És be kell hogy valljam, kissé elszorult torokkal. Pedig azt hittem, hogy már rég túl vagyok ezen. Úgy tűnik, hogy mégsem.
-Szabad megtudnom a nevüket?-érdeklődött tovább a professzor.
-Lily Alice és James Cedric- válaszoltam gyors.
-Á, te jó barátságot ápoltál ugyebár Cedric Diggoryval. Szegény fiú... És Lily Alice... Á, igen, már emlékszem is! Hisz édesanyádnak jó barátja volt Alice Longbottom- merült el ismét emlékeiben. Én gyorsan Nevillere pillantottam, a fiú egy szomorkás mosollyal válaszolt a tekintetemre.
Ezek után szerencsére végre Ginnytől kezdett el kérdezgetni. Nem biztos, hogy sírás nélkül képes lettem volna tovább beszélgetni apáékról. És Cedricről...
Miután visszatértem saját fülkémbe, az egész úton keresztül leginkább csak az ablakon bámultam kifelé. Amint észrevettem, hogy besötétedett, átvettem az iskolai taláromat, rátűztem az iskolaelsői jelvényemet, és visszatettem Lilyt a kosarába. Ugyanis a macskám addig az ölembe fekve dorombolt, és aludt. Bele sem merek gondolni, hogyha most ennyit aludt, akkor éjszaka mennyire lesz hiperaktív.
Pár perccel leszállás előtt még adtam pá szem bagolycsemegét Athénénak, majd amint a roxfort-expressz megállt, az elsők között szálltam le a vonatról.
Rögtön kerestem egy üres fiákert. Majdnem felsikoltottam az ijedtségtől. Láttam a thesztrálokat. Igazán számíthattam volna erre, mégis majd szívrohamot kaptam, amikor felfedeztem őket a kocsik előtt.
A kastélyig velem utazott még Ginny, Dean, Katie, és a barátnője, Leanne is.
-Mi most utazunk utoljára a fiákerekkel- jutott eszembe. Katiere és Leannere néztem. Meglepett arcot vágtak. Nem azért, mert nem tudtak róla, hanem azért, mert mint bennem, bennük is most tudatosult, hogy a végzős évünk megkezdődött.
-Mi, hogyhogy?- kérdezte meglepve Ginny. Ezek szerint ő nem tudja. Dean is érdeklődve nézett rám.
-Ugye emlékeztek, hogy elsős korotokban a tavon, csónakokkal jutottatok el a Roxfortig?- kérdeztem. Mikor mindketten bólintottak, folytattam.- A hagyomány szerint a hetedéves diákok utolsó évük végén a vonatig nem a fiákerekkel mennek. Ezt az útvonalat ugyanúgy csónakokkal teszik meg a tavon át, mint anno elsőben. De itt is vagyunk- szálltam ki a kocsiból.
A mai napon itt ért a második nagy meglepetés. A kapuban ugyanis aurorok álltak. Mindenkinek átvizsgálták a már odaért csomagjait, megnézték, hogy náluk van-e valami tiltott dolog, és csak ezek után engedtek be minket.
Mikor átjutottam az átvilágításon, és bementem a nagyterembe, hogy helyet foglaljak, akkor gondoltam csak át az egész helyzetet. Végül is, teljesen érthető a helyzet. Sötét idők járnak, nem csoda hogy mindenkit átvizsgálnak.
A diákok lassan kezdtek szállingózni a nagyterembe. Már csak egy dolog aggasztott. Habár Ron és Hermione már helyet foglaltak mellettem, Harryt sehol se láttam.
-Hol van Harry?- kérdeztem Hermionétól.
-Nem tudom- felelte nem kevésbé aggodalmasan, mint amilyen én vagyok jelenleg. Azonban nem tudtunk tovább beszélni. Megérkeztek a gólyák, McGalagony vezetésével. Megkezdődött a beosztás.
Már a desszertet ettük, amikor Harry megérkezett.
Azt mondtam, ettük? Az biztos, hogy Ron evett, mi Hermionéval azonban az egész lakoma alatt csak turkáltunk az ételben.
-Mi történt az arcoddal?- kérdeztem abban a pillanatban, hogy az unokatestvérem leült velem szembe. Ugyanis Harry arca csupa vér volt.
-Malfoy- köpte szinte a szavakat.
Még beszéltünk egy kicsit, majd Dumbledore beszéde következett.
A lényeg mindössze annyi volt, hogy veszélyes időket élünk, illetve az, hogy, Lumpsluck nem az SVK-t fogja tanítani, mint ahogy eddig azt hittük. Hanem a bájitaltant. Piton pedig végre megszerezte az áhított posztot. Ő lett az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk.
Dumbledore a beszéde után elbocsátott minket aludni. Felügyeltem, ahogy a prefektusok felvezetik a gólyákat, majd én magam is elindultam a klubhelység felé.
Miután lefürödtem, és átöltöztem pizsamába, nem mentem el rögtön aludni.
Miután kiengedtem a kosarából Lilyt, nekiláttam kipakolni. Leginkább csak a fényképeimet rakosgattam ki.
Miután végeztem, már nagyon fáradt voltam. Bedőltem az ágyba, és szinte azon nyomban elnyomott az álom.
Másnap reggel hivatalosan is elkezdődött a tanítás. McGalagony reggelinél kiosztotta az órarendeket is. Sóhajtottam meglátva a sajátomat. Vannak lyukasóráim, de sajnos nem túl sok. És olyankor úgyis tanulnom kell majd. Próbáltam megemészteni magamban a nehéz órarendet. Reggeli után pedig elindultam rúnaismeretre.
Csütörtökön levelet kaptam Dumbledoretól. Idén is különórákra fogok járni hozzá. Azt nem hinném, hogy megint pálca nélküli mágiát fogok tanulni, sokkal inkább valószínű, hogy valami egészen más dolgot. Ez a sejtésem péntek este be is igazolódott. Ugyanis idén okklumenciát és legilimenciát tanulok Dumbledoretól. Az okklumenciával kezdtük. Nem mondanám, hogy olyan tökéletesen ment, de azért annyira borzalmas sem voltam. Majd a következő óráig minden nap gyakorolnom kell egy keveset.
Másnap, azaz szombat délelőtt Harryvel megtartottuk a kviddicsválogatást.
A hajtók  Ginny és Katie lettek, ugyebár én vagyok a harmadik. Mindkét lány játszott már egyébként a csapatban- Katie akkor, amikor a baziliszkusz miatt kómában voltam, Ginny pedig a tavalyi döntőn, amikor Harry helyett voltam fogó.
A fogónk terménszetesen Harry maradt. Habár a terelőink nem értek Fred és George nyomába, meg voltam elégedve Jimmy Peakessel, illetve Ritchie Coottal. Mindketten ígéretes terelők.
Az őrzőválogatást hagytuk a legvégére. Ott az egyértelmű verseny Cormac McLaggen és Ron között zajlódott le. Ron végül nyert- ő ötöt védett ki, míg McLaggen csak négyet. Persze McLaggen ezek után kissé dühös lett, de ez van. Ron szabályos versenyben győzte le őt.
Habár... McLaggen ötödik, sikertelen védésénél úgy vetődött az ellenkező irányba, mintha konfúziós bűbájt szórtak volna rá. Mindenttudóan ráneztam Hermionéra, de végül ráhagytam. Nem kell nekem a csapatba egy ilyen McLaggen-féle alak.

Az elkövetkezendő másfél hónapban semmi érdemleges nem történt. Különórám nem volt több, Dumbledoret csak nagyon ritkán lehetett látni az iskolában. Harry beszámolt arról, hogy ő mit cdinál Dumbledoreral. Esténként gyakoroltam kiüríteni az elmémet, és már jól megy.
Kviddicseztünk, a csapat remekül teljesített. Harryvel nem volt sok okunk panaszra. Eljárkáltam Lumpsluck partiaira, amik nem voltak annyira nagyon borzalmasak.
Illetve ami még történt ebben az időszakban, az csupán az volt, hogy rengeteget tanultam. Már most kezdem olyan fáradtnak érezni magamat, mint amilyen fáradt voltam közvetlen az RBF vizsgák előtt. Pedig még csak október közepe van. Mi lesz velem májusban?
Ma van az első roxmortsi hétvége. Örültem a kikapcsolódásnak, rám fért már ennyi tanulás után.
A plusz ok pedig, amiért már hihetetlenül vártam ezt a napot, az az, hogy találkozok Freddel a Három seprűben. Habár rengeteget levelezünk, nagyon hiányzik már az, hogy itt legyen velem.
A Freddel való találkozóm előtt még volt annyi időm, hogy bemenjek a Mézesfalásba egy kis édességért. Miután kiléptem a boltból, még volt tíz percem a megbészélt időpontig, mégis nagyon siettem. Így történt hát, hogx már öt perccel előbb ott voltam. Várnom mégsem kellett. Fred már ott ült az egyik kétszemélyes asztalnál.
Elindultam felé. Amint meglátott, felállt a székből, majd mikor odaértem hozzá, a karjaiba zárt, és hosszasan megcsókolt.
Az egész napot vele töltöttem. Miután otthagytuk a Három seprűt, ide-oda járkáltunk a faluba, bementünk Zonko Csodabazárába is. Végig beszélgettük az egész napot. Mesélt a boltról, illetve Lilyről és Jamesről is. Habár róluk is kapok minden héten képeket, jó volt hallani róluk. Fred elmesélése szerint már kúsznak, másznak.
Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Fred egészen a Roxfort kapujáig elkísért.
-Megígérem, hogy a következő hétvégét is együtt töltjük. Utána pedig ott lesz a téli szünet is. Kevesebb, mint egy év, és minden nap találkozunk majd- simogatta a hátamat, miközben hozzábújtam a mellkasához.
Amint beléptem a klubhelyiségbe, Harry gondterhelt arccal várt rám.
-Katiet megátkozták- tért rögtön a lényegre.
-Mi?- futott ki a vér az arcomból.-Mi történt?
Harry ezek után Ronnal és Hermionéval karöltve elmesélték az egész történetet.
-Kell valaki a helyére a csapatba- jöttem rá, miután befejezték a történetet.- És aki még jó volt a válogatón, az Dean Thomas- jutott eszembe Harryék évfolyamtársa.
Így történt hát, hogy a csapatban Dean játszott harmadik hajtóként. A fiú egyébként jó volt, meg voltam vele elégedve. Katiet pedig átszállították a Mungoba. Fura érzés volt minden nap úgy lefeküdni, hogy közben ott állt az ágya üresen.
Az omniózus hétvége utáni kedden Dumbledore megtartotta az újabb különórámat.
-Már nagyon jól haladsz- dícsért meg az óra végén Dumbledore.-Legközelebb már a legilimenciát is elkezdhetjük.
Utolsó roxforti évemben az idő úgy szárnyalt, mintha egy megvadult hippogriffcsorda üldözte volna. Elérkezett a december. Az év első kviddicsmeccsét a mardekár ellen simán megnyertük. Mindannyian remekeltünk. Ron mindent kivédett. A legtöbb gólt én meg Ginny dobtuk, körülbelül ugyanannyit mindketten, de Deannek is sikerült egy-két gólt szereznie.
A meccs utáni bulin Ron összejött Lavender Brownnal. Hermione legnagyobb bánatára. A lányt utána órákig vígasztaltam. Órákig? Sokkal inkább napokig. Harrynek volt a legnehezebb dolga. Ő felváltva töltött időt Hermionéval és Ronnal. Plusz Lavenderrel, aki szinte minden idejét Ronnal töltötte.
Közeledett a karácsony. Lumpsluck karácsonyi partijára egyedül akartam elmenni. Senkit sem éreztem úgy, hogy el akarnám vinni. Az egyetlen ember Fred lett volna, ő viszont már nem jár ide.
Ezzel az egésszel már csak az volt a gond, hogy vinnem kellett valakit. Azonban tényleg, de komolyan nem találtam senkit sem. Végül hagytam az egészet, és nem mentem el. Szerencsére még Lumpslucknál is sikerült kivágnom magamat, így sok sikert kívántam Hermionénak, aki bosszúból McLaggennel megy, majd lefürödtem, átöltöztem pizsamába, majd leültem az ágyamra. El sem hiszem, hogy holnap végre látom Fredet és Georgeot, Lilyt és Jamest...
Hihetetlenül hiányoznak már mindannyian. El sem hiszem, hogy amikor eljöttem, még csak négy hónaposak voltak, most pedig már mindjárt nyolc hónaposak lesznek.
Megforgattam az ujjamon a színváltós gyűrűmet. Amikor anya és apa szemszínéhez ér, kicsit úgy érzem, hogy még mindig itt vannak. Lily közben befészkeli magát az ölembe, és ott dorombol. Szórakozottan simogatom, közben pedig még percekig nézem, ahogy a gyűrű váltogatja a színeit. Kíváncsi vagyok, hogy az ikrek hogy fognak kinézni. Kinek a szemszínét öröklik majd? Vörös vagy barna lesz a hajuk? Tulajdonságaikban kihez fognak hasonlítani?
Pár perc elteltével leveszem a gyűrűt, és az éjjeliszekrényemre rakom. Ezúttal a nyakláncomat csatolom le, majd kinyitom, és a benne lévő két apró fényképet bámulom. A szememből kicsordul egy könnycsepp. Annyira hiányoznak! A nyakláncot is letettem, gyakoroltam egy kicsit az okklumenciát, majd magamra húztam az ágy függönyét, és magamra húztam a vastag paplant.
Néha elképedek, hogy holnap haza megyek. Az előző pillanatban még szeptember volt, most meg... Eltelt majdnem négy hónap. Az idő továbbra is csak rohant, és rohant és rohant....

Sziasztok!
Először is, ezer bocsánat, amiért elmaradt a szerdai rész  csak a szünetben alig használtam a telefonomat, és így teljesen kiment a fejemből.
Helyette holnap hozom a következő részt.
Addig is, sziasztok!