Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

16. Rész

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

-Nem is mesélted, hogy énekelsz a bálon!- támadott le rögtön Hermione, ahogy visszaültem az asztalhoz.

-Á, McGalagony a lelkemre kötötte, hogy nem szólhatok róla senkinek sem- legyintettem.

-Még sosem mondtad, hogy ilyen gyönyörűen énekelsz- szállt be Harry is a beszélgetésbe, mire Ron és Hermione is helyeslően bólintottak. Én egy kissé elpirultam a dícsérettől, de végül rögtön válaszoltam.

-Sosem kérdeztétek- mondtam, ezzel lezártnak tekintve a témát.
Három pörgősebb szám múlva a Walpurgis leányai ismét egy lassabb számba kezdtek. Én addig végig Fredet és Angelinát figyeltem. Fred most Angelinához fordulva magyarázott valamit, mire a lány csak mosolyogva bólintott, megsimította Fred kezét, majd mondott még neki valamit. Ekkor Fred erre nézett én pedig gyorsan elkaptam a pillantásomat, remélve, hogy nem vette észre, hogy nézem.

Legnagyobb meglepetésemre azonban a következő pillanatban Fred hangját hallottam meg magam elől.

-Szabad egy táncra?- kérdezte, mire én felnéztem az italomból. Ott állt, és várakozóan nézett rám, miközben a kezét nyújtotta felém. A meglepettségtől megszólalni sem tudtam, így szimplán egy halvány mosoly kíséretében biccentettem egyet, és felálltam. Visszanézve láttam, ahogy Hermione és Ginny rámkacsintanak, ezzel viszont most nem volt időm törődni. Fred bevezetett a táncparkettre, majd elkezdtük a táncot. Örültem annak, hogy tánc közben nem kellett beszélnem, így gondolkodhattam. Végül arra jutottam, hogy majd gondolkodok később, most inkább kiélvezem a pillanatot. Sajnos túlságosan eltelt az a három perc. Amikor a számnak vége lett, Fred a szemebe nézett.

-Gyere ki sétálni, beszélni szeretnék veled- mondta, mire én csak bólintottam, és követtem őt a bejárati csarnokon keresztül a parkba, ami tele volt buja bokrokkal, zegzugos ösvényekkel és testes kőszobrokkal. Az út mentén néhány helyen faragott fapadok álltak, valamerről pedig vízcsobogás hallatszott- biztos van valahol egy szökőkút is. Egy ideig csak némám sétáltunk egymás mellett, de egy kis idő múlva, amikor nem sokan voltak a közelben, elkezdett beszélni.

-Egy ideje kerülsz engem- jelentette ki elmélázva. Mivel nem volt értelme tiltakoznom, inkább csak lehajtottam a fejemet.

-Én nem tudom, hogy mit csinálhattam, mivel bánthattalak meg , de sajnálom. Mert hiányzol- mondta ki hirtelen. Én továbbra is csak hallgattam, egyszerűen nem bírtam megszólalni. Eközben viszont teljesem letaglózott az az egy picike szó. Hiányzol.

Nagyon úgy tűnik, hogy Frednek sincs hirtelen mondanivalója, így csak szimplán sétáltunk, csendben tovább. Egy fél perc után viszont minden kiszakadt belőlem, ami eddig a szívemet nyomta.

-Ó, tényleg nem tudod mi bánt?- fakadtam ki, mire ő érdeklődően felem fordult.-Érzéketlen tuskó vagy, Weasley! Tényleg semmi ötleted sincsen, hogy mivel bánthattál meg? Ó, akkor majd most én elmondom! Azt hittem, hogy a barátod vagyok! Sőt, egész fél évben elhitetted velem azt, hogy akár több is lehetek neked, mint egy barát! Erre Angelinát hívod el a bálba! Nem tudhatod, hogy milyen rosszul esett ez nekem! És ennek az egésznek az az oka, hogy baromira beléd szerettem! Te meg csak játszadoztál velem, és...

Azonban a mondatot nem tudtam befejezni, ugyanis Fred a következő pillanatban minden előrejelzés nélkül, az engedélyem nélkül megcsókolt. Lehet, elképzeltem már párszor, hogy megcsókol, ez azonban minden képzeletemet felülmúlta. Ajkai bizonytalanul érintették enyéimet, velem pedig abban a pillanatban  feje tetejére állt a világ. Óvatosan csókolt, mint aki nem tudja biztosan, hogy szabad-e ezt csinálnia. Sajnos túl hamar elengedett, arcán bátortalanság tükröződött, én azonban ezzel nem törődve a tarkójánál fogva visszahúztam magamhoz, és ezúttal én csókoltam meg őt. Ebben a csókban már sokkal több bátorság volt. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Lehettek órák, napok, vagy csak percek, de végül csak a levegőhiány miatt váltunk szét.