Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

3. rész //ÁTÍRVA ✔//

– Hát... Újra itt – szóltam a két oldalamon álló ikreknek. Egymást átkarolva bámultunk a Roxfort Expresszre, ami fokozatosan telt meg diákokkal. A piros-fekete gőzmozdony láttán úgy éreztem, hogy habár otthonról jöttem, éppen haza indulok. A Roxfort tényleg olyan volt számomra, mintha a második otthonom lett volna, vagy ha az ottartózkodás arányát nézzük, talán helyénvalóbb lenne úgy fogalmazni, hogy az első otthonomba.

– Azért remélem, idén nem fogom a tanév nagy részét a Gyengélkedőn tölteni – fintorodtam el, ahogy eszembe jutott a tavalyi év.

Fred és George szimplán csak jóízűen kiröhögtek, mire tettetett sértődöttséggel indultam meg a vonat felé, hogy helyet keressek magunknak. A fiúk pár pillanat lemaradással követtek, amikor pedig egy üres fülkébe betérve szembefordultam velük, két, visszafojtott nevetéstől grimaszba forduló arcot láttam. Csípőre tett kezekkel néztem rájuk, mire egymásra néztek, és nem bírták tovább – kiört belőlük a vihogás. A szemüket törölgetve próbálták ráhagyni, de nem bírták – minden alkalommal, amikor csillapodott volna nevetésük, egymásra néztek, és ismét rákezdtek. Hihetetlen, hogy amilyen magasak, annyi hülkyeség is szorult beléjük. vagyis rohadt sok.

– Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok rajtam – forgattam a szemememet, de magamban én is mosolyogtam. Hiányzott ez a két lökött, akármilyen bosszantó is volt a tény, hogy a nyáron olyan magasra nőttek, hogy felfelé kellett tekintenem rájuk, ha a szemükbe akartam nézni.

Ekkor nyitott be hozzánk Lee, s kissé értetlenül bámult az ekkor már a földön fetrengő, kacagó ikrekre.

– Velük meg mi van? – kérdezte, miközben tekintetével a pálcámat kereste.

– Nem én voltam – emeltem fel védekezően mindkét kezemet. – Már percek óta ez megy. Szimplán csak hülyék.

Lee egy bólintással nyugtázta a dolgot, mint aki nem lepődött meg, és teljesen megszokta az ilyen szituációkat, ami lényegében igaz is volt. Hiszen Fred és George Weasleyről beszélünk.

A vonat hamarosan elindul, s az ikrek is összeszedték végre magukat. Mielőtt még belevághattunk volna a nyári beszámolókba, eszembe jutott valami – vagyis inkább valaki. Szóltam a fiúknak, hogy mindjárt jövök vissza, majd elindultam átnézni a vonatot.

Minden fülkébe bekukkantottam, azonban egészen a vonat végéig kellett mennem, hogy ráleljek keresésem tárgyára.

Elmosolyodtam, ahogy megláttam alvó keresztapámat, aki mellett a fülkében nem mások ültek, mint Harry, Ron és Hermione. Épp benyitottam a fülkébe, így elkaptam Ron kérdését.

– Szerintetek ki lehet ez?

– Ő itt, kedves barátaim, Remus John Lupin professzor, az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár.

Mindhármon meglepetten néztek rám, részben hirtelen megjelenésem okán, részben az új információ miatt.

– Honnan tudod?

Kérdő tekintetük láttán elmosolyodtam, majd kisebb hatásszünet után válaszoltam a kérdésre.

– Onnan, hogy ő a keresztapám.

Kiélvezve az általam keltett általános döbbenetet otthagytam a triót, majd visszatértem a saját fülkénkbe. A fiúk kedvesen megvártak, s amikor csak leültem, kezdtünk bele a nyári beszámolókba.

– Na és, hogy telt a nyarad? – kérdezte tőlem Fred.

– Jól, bár anya kicsit furcsán viselkedett, mióta az a Sirius Black megszökött az Azkabanból.