Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

13. rész

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

-Leah, jól vagy?- tette a kezét Fred a vállamra, mire én hirtelen, mint aki mély álomból ébredt fel, felpattantam az asztaltól, és a közben kiürülni kezdő nagyteremben szinte rohanva haladtam el a Griffendél és a Hugrabug asztalai között, hogy a csodálkozó diákok és a még a tanári asztalnál lévő tanárok tekintetének kereszttüzében szinte berontsak a mellékajtón, amin a bajnokok is bementek. Pedig biztos vagyok benne, hogy azt az ajtótnekem nem lett volna szabad átlépnem. De ez éppen egyáltalán nem érdekelt, és úgy éreztem, senki, vagy semmi sem tud engem megakafdályozni.
A kilincsre tettem a kezemet, majd egy pillanatnyi habozás után bementem a szobába, még mielőtt bárki megállíthatott volna. Ott tizenegy szempár nézett rám értetlenül, amitől kissé zavarba is jöttem, de végül szinte rögtön a lényegre is tértem.
-Dumbledore professzor, ugye nem hagyja Harryt versenyezni?- kérdeztem kétségbeesetten az igazgató átható kék szemeibe nézve. Mint mindig, megnyugvást vártam az igazgató válaszától, bíztam benne, hogy nem fogja engedni Harryt versenyezni. Azonban nem ő volt az, aki legközelebb megszólalt.
-Miss. Evans, maga meg mit csinál itt?- nézett rám kérdőn McGalagony professzor.- Kérem szépen menjen ki a tere......
-Dumbledore professzor, Harry biztos nem dobta be a nevét a serlegbe, kérem, ne engedje versenyezni!- vágtam egyik kedvenc tanárom szavába. Észre se vettem, de dühömben és tehetetlenségemben már a a könny is kicsordult a szememből. A bent lévők mind döbbenten néztek rám. Már csak azért is, mert félbeszakítottam egy tanárt. Máskor talán első dolgom lenne bocsánatot kérni a professzortól, most azonban ez nem igazán tudott érdekelni.
-Harrynek versenyeznie kell. A szabály az szabály- nézett az igazgató komoran a szemembe. Ez nem lehet igaz... Pedig annyira bíztam benne, hogy nem engedik meg neki... Ahogy ismét Dumbledore szemeibe néztem, az igazgató tekintetében mintha bocsánatkérést is láttam volna.
- De úgy volt, hogy a mágikus szerződés csak azzal lép fel, aki elhelyezi a nevét a serlegben! Száz százalékig biztos vagyok az unokatestvéremben, és tudom, hogy ő nem tette ezt! Nála nem áll fent a mágikus szerződés! Kérem!- szóltam mostmár mindenkihez és kerestem a kifogásokat, miközben lesöpörtem a vállamról egy bogarat.

A teremben mindenki elkerekedett szemmel nézett rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy pontosan mit is mondtam az előbb; kicsúszott a számon, hogy Harry Potter nem más, mint az én unokatestvérem. Ijedtemben hirtelen a szám elé kaptam a kezemet, ajkaim kissé elnyíltak, a meglepettségtől, hogy elmondtam ezt a titkot, o betűt formáltak, élesen beszívtam a levegőt, amit aztán el is felejtettem kiengedni, majd megfordultam a tengelyem körül, és kirohantam a teremből. Még hallottam, hogy mintha utánam szólt volna valaki, de ezzel nem foglalkozva rohantam egészen a gyengélkedőig, miközben szüntelenül folytak végig az arcomon a könnyek, de még elhomályosult látással is rögtön odataláltam. Mostmár nem tartottam vissza a levegőmet, úgy zihálhattam, mint aki épp most futotta le a maratont. Anya már ott tartózkodott, gondolom pont elhagyta már a nagytermet, amikor berohantam a mellékajtón. Mostanra már megbántam eme cselekedetemet. Ó, miért nem tudtam én nyugton maradni!
Anya éppen a függönyöket húzta be, szerencsémre a gyengélkedő szinte kongott az ürességtől. Amikor megfordult, és észrevett, arcára rögtön kiült az aggodalom.  Már kérdezte volna, hogy mi történt, én azonban csak a karjai közé vetettem magamat, és rögtön a lényegre tértem.
-Kifecsegtem nekik...- szipogtam.- Nem tudtam fekezni a nyelvemet, és kifecsegtem nekik, hogy Harry az unokatestvérem!-egyszerűen elsüllyedtem szégyenemben. Csak meg kellet volna tartanom ezt a titkot, legfőképpen magam miatt, mégsem sikerült...
-Nyugodj le, Leah- ültetett le az egyik ágyra, majd ő maga is letelepedett velem szemben.- Most mond el, hogy mi történt-nézett rám aggodalmasan. Esze ágában sem volt leszidni, pedig úgy éreztem, hogy oka lett volna rá.
Így hát belekezdtem a történetbe.  Ő türelmesen végighallgatott, majd csitítóan magához ölelt.
-Nem lesz semmi baj...-nyugtatott, de úgy éreztem, hogy ő maga sem igazán hiszi el azt, amit mond. Kis idő és egy nyugtató bájital múlva tértem vissza a klubhelyiségbe. Az szinte kongott az ürességtől, csak Fred ült az egyik fotelben, illetve pár felsőbbéves tartózkodott még itt. Visszaemlékezve arra, amikor kirohantam a gyengélkedőtől, homályosan eszembe jutott, hogy ő még mindig a griffendél asztalánál ült. Most aggódva nézett rám. Gondolom elég érdekesen nézhetett ki a kirohanásom a nagyteremből.
-Engedik versenyezni?- kérdezte tőlem komoran. Szinte nem is kérdezte, sokkal inkább kijelentette, hiszen ha Harry visszatért már, tudhatott róla, hogy versenyezhet. Sokkal inkább annak szólt ez a kijelentés, hogy látta, engem mennyire megvisel ez. Csak még nem igazán tudhatta, hogy miért. Tőlem csak egy bólintásra futotta.
-Gyere ide- suttogta, majd óvatosan magához ölelt. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen, a gyomromban pedig ismételten mintha egy lepkeraj űzött volna csatát.
-Nem lesz semmi baj- suttogta a fülembe, mire engem a közelségétől kirázott a hideg. Persze csak jó értelemben.
Ó lett baj, csak éppen nem olyasmi, amira gondoltam.
Fred még pár másodpercig magához szorított, majd végül eltolt magától. Mélyen a szemembe nézett, és mintha mondani akart volna valamit.
-Jó éjszakát- szólalt meg végül, majd felment a fiúk hálókörleteihez vezető lépcsőn. Pár pillanattal később én is elindultam lefeküdni. Pedig már azt hittem, hogy Fred valami mást akar... Á, mindegy is, biztos csak magammal akarom ezt elhitetni. Hiszen Fred nem érez irántam semmit....