Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

9. rész

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

Amikor Mrs. Weasley bejött hozzánk felébreszteni, úgy éreztem, mintha csak egy percre hunytam volna le a szemem. Nem is aludtunk túl sokat, hiszen eleve későn feküdtünk le, az ablakon kinézve pedig azt is megállapíthattam, hogy még sötét az égbolt, vagyis fájdalmasan korán reggel van.
Amikor Ginnyvel és Hermionéval  nagy nehezen végre kikászálódtunk az ágyunkból, és még mindig hullafáradtan lementünk reggelizni, egy kicsit sem meglepődve tapasztalhattuk, hogy a fiúk ugyanolyan állapotban vannak mint mi. Charlie, Bill és Percy persze még aludhattak, ugyanis ők már nagykorúak, és a vizsgát is letették (igaz, Charlienak csak másodszorra sikerült, ehhez Mrs. Weasley úgy csak annyit fűzött hozzá, hogy mindenki hibázik néha) , így ők már hoppanálhattak. Szerencsések. Már alig várom, hogy betöltsem a 17-et és én is ilyen könnyen közlekedhessek. Na meg hogy itthon is varázsolhassak.
-Miért kellett ilyen korán felkelni?- nyafogta Ginny, miközben mindhárman lehuppantunk egy - egy székre. Amikor Mr. Weasley közölte velünk, hogy még sétálnunk is kell, úgy éreztem, hogy én mindjárt kirohanok a világból. Miért nem mehetünk társas hoppanálással? Bár, belegondolva, lehet, hogy az ennyi fővel veszélyes lenne. Ketten - hárman még oké, na de nyolcan...
Indulás előtt az ikrek nagy felháborodására Mrs. Weasley elkobozta tőlük az összes Weasley Varázsvicc Vállalatos terméket, amiket árusítási célból vittek volna magukkal. Ezek után, végre elindulhattunk. Én némán battyogtam a sor végén, leginkább csak csendben bámultam ki a fejemből. Volt mit, ugyanis a magasan járó hold látványa egészen lenyűgözött, főleg, hogy az ég alja már halvány zöldesen derengett, ezzel arra engedett következtetni, hamarosan elérkezik a napfelkelte. Nehéz utunk volt, a menetelést nem csak a csípős hideg nehezítette, aminek hatására néha-néha összekoccantak a fogaim, hanem még az is nehezítő tényező volt, hogy sötétség miatt nem lehetett túl jól látni, így immár a Hermelindombon felfelé mászva szinte lépésenként botlottam el majdnem a nyúlüregekben. Amikor végre felérkeztünk, kezdődhetett volna a zsupszkulcskeresés. Volna, ugyanis ahogy elkezdtünk volna kutatni utána, egy kiáltás hasította ketté a levegőt.
- Erre gyertek, Arthur, mi már megtaláltuk!- hallatszódott egy férfi hangja. Kicsit hunyorítva észrevettem, hogy nem messze tőlünk két ember áll és integetnek, hogy menjünk oda.
Ahogy közelebb mentünk, a két férfialakot is jobban ki tudtuk venni.
-Ő itt Amos Diggory- mutatta be nekünk Mr. Weasley az előttünk álló egyik férfit. Ahogy jobban megnéztem, rögtön rájöttem, hogy mellette nem más áll, mint Cedric Diggory, az én régi jó edzőtársam. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor én másodikos voltam. Ő akkor járta éppen az ötödik évét. Engem az előző héten vettek fel a házam kviddicscsapatába, és úgy döntöttem, hogy edzek egy kicsit egyedül is. Tökélyre akartam fejleszteni a technikámat, azt akartam elérni, hogy még jobb hajtó legyek. Tehát, épp nagyban gyakoroltam egy - egy cselt, vagy éppen különböző manővereket, amikor észrevettem, hogy valaki lentről figyel. Az a valaki pedig nem más volt, mint Cedric Diggory.
-Beszállhatok?- kérdezte, amikor  leszálltam hozzá a földre.
-De te fogó vagy, nem?- néztem rá értetlenül, mindkét szemöldökömet felvonva.
-De... Csak tudod, mindenképpen kviddicsjátékos szeretnék lenni, ha felnőtt leszek. Viszont ehhez jobb, ha több poszton is helytállok, ugyanis nem biztos, kapok helyet bármilyen csapatban is fogóként. Te hátpedig..- vakargatta a fejét- elég jónak tűnsz.
-Persze, nyugodtan beszállhatsz- mosolyogtam rá kissé elpirulva a bókjától. Ezek után mindketten felszálltunk a seprűnkre, és elkezdtünk immáron ketten gyakorolni. Próbáltam tanítgatni néhány dologra, de alapból egész jól helytállt a hajtói poszton is. Mondjuk fogónak még mindig jobb volt, de nem reménytelen a helyzete hajtóként sem arra, hogy bevegyék egy csapatba. Ígyhát, egész évben együtt edzettünk, meg utána még következő év elején is. Aztán viszont engem kómába ejtett a baziliszkusz, amit még mindig nem értek, hogy hogy éltem túl a pillantását, és félbeszakadt ez a szokásunk.
Visszatérve a jelenbe, amikor Cedric köszönt nekem, én nem csak köszöntem, vagy biccentettem neki, mint azt az ikrek tették, hanem oda is mentem megölelni őt.
-Rég láttalak, Leah- mondta nekem mosolyogva.
-Hát igen- néztem vissza rá.- Sajnálom, hogy félbemaradtak a közös edzéseink.
Ő csak mosolyogva bólintott, én pedig elkezdtem figyelni Amos Diggory és Mr. Weasley beszélgetésére.
-Ők mind a te gyerekeid?- kérdezte éppen Mr. Diggory.
- Nem, nem csak az égővörös hajúak- magyarázta Mr. Weasley- ők itt csak a gyermekeim barátjai, Hermione, Leah és Harry. Egyébként az én gyermekeim közül az ikrek Fred és George, a másik fiú Ron, a lány pedig Ginny.
-Te vagy Harry Potter?- kerekedett el Amos Diggory szeme a sebhelyes fiúra nézve.
-Öhm, igen- válaszolta az unokatestvérem zavartan. Apropó unokatestvér. Közös megállapodás alapján nem mondjuk el senkinek sem, hogy Harryvel unokatestvérek vagyunk. Csak a Weasley család és Hermione tudják, illetve tegnap ugye elmondtuk Dursleyéknek is. Jobb nekem így.
-Áh, te meg Leah. Miattad emelte ki Arthur, hogy csak az égővörös hajúak az ő gyerekei- nézett közben felém Mr. Diggory.- Cedric fiam már sokat mesélt rólad. Elmesélése szerint kitű hajró vagy.
-Nem is vagyok annyira jó- mondtam pipacsvörös arccal, mire az ikrek, Harry, Ron, Hermione, Ginny és Cedric is egyszerre mondták, hogy dehogyisnem.
Ugyanakkor Fred arcán mintha egy kis féltékenységet véltem volna felfedezni Cedric iránt. Áh, mindegy, biztos csak beképzeltem. Miért is lenne féltékeny Fred... Hisz nem érez irántam semmit, ahogy én sem iránta... Eközben viszont egy belső hang mintha csak üvöltötte volna, hogy én igenis érzek valamit Fred iránt... Ezt a gondolatot viszont inkább gyorsan elhesegettem, és elkezdtem inkább arra koncentrálni, hogy fogjam meg gyorsan a szakadt bakancsot, ami a zsupszkulcsunk volt ugyanis az indulásig már csak pár másodpercünk maradt.
A következő pillanatban már éreztem is, ahogy mintha egy kampó lenne a köldökömbe akasztva, amit hirtelen megrántottak. Eltűnt a lábam alól a talaj. A többieket végig érzékeltem magam körül, ahogy együtt zuhantunk a kavargó színfoltokkal teli térben, ahol iszonyúan fújt a szél. Egy szempillantás múlva azonban a talpam máris a földnek ütközött.
- 5 óra 7 perc, Hermelindomb- hallottam magunk mellől egy hangot. Utaztam már ezelőtt is zsupszkulccsal, és néha sikerült is állva maradnom, most viszont a lendület és a nekem ütköző Fred elsodort így a földön kötöttem ki. Fred meg rajtam. Amikor végre lekászálódott rólam, és fel tudtam ülni, ránéztem, és viccelődve megszólaltam.
-Na, most én fogtam fel a te esésedet. Most már így kvittek vagyunk?- kérdeztem tőle.
-Igen- nézett rám elfojtott nevetéssel, felállt, majd a kezét nyújtotta nekem, hogy én is fel tudjak tápászkodni. Közben Mr. Weasleyt már el is igazították, így el is indulhattunk a kijelölt sátorhelyünk felé. Amikor odaértünk, akkor Diggoryék leváltak tőlünk, mert nekik messzebb kell még menniük. Búcsúzóul odaintettem még Cedricnek, majd odasiettem Harryhez és Mr. Weasleyhez segíteni a mugli pénzzel. A táborhely tulajdonosát közben amneziálni kellett, mert elkezdett megsejteni valamit. A minisztériumi dolgozó szerint nagyon sok baj van csak vele, szinte óránként törölni kellett az emlékeit, és ezt a helyzetet a többi varázsló sem könnyíti meg a furcsa ruhaviseleteikkel, a sátrak feldíszítésével, illetve magáról a kviddicsről való beszélgetésekkel. Ludo Bumfolt , aki az angol válogatott tagja volt, mint terelő, jelenleg pedig a varázsjátékok és mágikus sportok főosztályának vezetője, állítólag ő maga is a sátrak között járkál fennhangon áradozva a gurkókról, kvaffokról, meg úgy önmagában az egész játékról. Amikor továbbmehettünk, rövid időn belül oda is értünk a sátorhelyünkhöz. Csak nekem és Hermionénak volt tapasztalata sátorállításban, így mi ketten segítettünk felállítani a sátrakat. Egész gyorsan készen is lettünk, még azzal együtt is, hogy Mr. Weasleynek mindent alaposan el kellett magyaráznunk. Amikor már mindkét sátor állt,  én csak mosolyogva figyeltem Harry és Hermione fején az értetlenséget aziránt, hogy hogyan fogunk mi elférni két sátorban tizenegyen.
-Soha ne felejtsétek el, hogy a varázsvilágban vagyunk- néztem rájuk sejtelmesen vigyorogva, majd beléptem a fiúk sátorába. Amikor ők is bejöttek, majdnem elnevettem magamat az arcukon látható csodálkozástól. A sátor belseje olyan volt, mint egy komplett lakás, de az egész helyen iszonyatos macskaszag terjengett. Közben már a nap is feljött. Amikor megnéztük a lányok sátrát is, megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy habár maga a sátor kisebb, -ami nem is csoda, tekintve, hogy ezen a sátron csak háman kell osztoznunk, nem nyolcan, - szerencsére macskaszag - mentes. Amíg Ron, Harry és Hermione elmentek a közelben található kúthoz vízért, addig én minden létező türelmemet felhasználva megtanítottam Mr. Weasleyt a gyufa használatára. Így mire ők visszaértek, már szépen lobogtak a lángok, sütögetésre alkalmas tábortűz csak jó egy óra múlva lett belőle. Közben Percy, Bill és Charlie is megérkeztek. A meccs kezdetéig még sok idő volt,  kaja után az ikrekkel egyetemben elindultam bevásárló körútra. Ők nem vettek semmit, ugyanis Bumfolttal kötöttek fogadást, és az összes pénzüket odaadták az utolsó knútig. Kiengesztelésül vettem nekik egy- egy világító zöld kokárdát, ami a csapattagok nevét visította. Magamnak egy bolgár zászlót vettem, illetve Ivanova, az egyik kedvenc hajtóm és Krum élethűen gesztikuláló  mását meg még egy omniszkópot is. El is felejtettem mondani, a bolgároknak szurkolok. Mire visszaértünk a sátrakhoz, még mindig volt bőven idő a meccsig. A várakozás viszont nem volt unalmas, végig beszélgettünk, játszottunk, vagy éppen az ikrek fárasztottak le minket vagy késztettek nevetésre tréfáikkal. Egyszóval, már maga ez az idő is remekül telt el. Még Bill és Charlie is velünk voltak inkább, Percy viszont nem igazán volt rávehető ezekre az elfoglaltságokra. Szerintem ő leginkább vékony fenekű üstökről ábrándozott, de mi mást is várhattunk volna tőle. Hosszú idő után végre elindulhattunk a stadion felé, ugyanis megszólalt egy búgó hang, és kigyulladtak a stadionhoz vezeteő ösvény mentén a piros és zöld lampionok.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Hát, tudom, kicsit rövid rész lett, viszont muszáj volt így szétszednem, mert máshol nem nagyon tudtam volna, csak a következő rész végénél. Na mindegy, remélem tetszett ez a rész, jövő hét vasárnap jövök is a következővel, de addig is, sziasztok!