Give Me

2. Fejezet

L U C Y

- Igen, tudja - válaszoltam Peternek, aki még mindig döbbenten hallgatott a vonal túlsó végén.

- Esküszöm, hogy nem tőlem! - Védekezett azonnal.

- Nem is gondoltam, hogy tőled tudja. Siess haza. Kérlek!

- Pár perc és otthon vagyok. Tarts ki, Baba.

A kezembe temettem az arcom. Nem tudtam rendezni a gondolataim, mert Bella felsírt a járókában. Sóhajtva felnyomtam magam a padlóról, elindultam a kiságy felé. Felemeltem az aprócska, piros ruhába öltöztetett babát. A kezembe vettem, a mellkasomhoz szorítottam, és ringatni kezdtem.

- Hát, Bébibogyó, ezt jól eltoltam - húztam el a szám keserűen.

Figyeltem a lányom, ahogy szépen elcsendesedik, és elalszik a karjaimban. Nem akartam letenni. Csak figyelni, ahogy szépen szuszog a kezemben. Apró hülyeségeket suttogtam az arcába, hátha ezzel eltűnnek a gondolataim. De mégis bekúsztak az agyam azon területeire, ahol érzékelni tudtam őket.

Oliver Richardson a világ legundorítóbb embere. Utáltam őt, mindenért amit tett. Fél éven át békében elvoltam, aztán egy teljesen semleges napon beállít, és nem hagy nyugodni. Direkt csinálta. Meg akarta keseríteni az életem.

Felszaladtam az emeletre. Bezárkóztam a hálóba. Nem voltam biztos abban, hogy Bella nem kel fel a hangos zenére, de nem tudott érdekelni. Dühösebb voltam, mint az elmúlt egy évben bármikor.

- I don't wanna hear, I don't wanna know, please don't saying sorry. I heard it before, and I can take care of myself - üvöltöttem az ágyon ugrálva teljes átéléssel.

Kopogtattak az ajtón, mire felugrottam egy utolsót és törökülésben érkeztem meg az ágyra. Kivágódott az ajtó, mire Connie arcát pillantottam meg, kezében az alvó Bellával. Először tanácstalanul, aztán dühösen néztem az állítólagos legjobb barátnőmet.

- Connie! - Szólaltam meg elsőnek. - Hogy tehetted? De komolyan. Mi vitt rá? - Kérdeztem mérgesen.

- Még is mire? - Csodálkozott. - Hallottam lentről a zenét, Bella meg egyedül volt lent. Gondoltam jobb, ha felhozom. Hátha van valami veled. És úgy látom van. Mi az?

- Neked talán jobban kellene tudnod - temettem az arcomba a kezem. - Miért? Miért csináltad?

- Lucy! Mi a szarról beszélsz? - Betette Bellát a kiságyba, aztán mellém ült, fél karral átkarolt, de lelöktem a kezét.

- Arról, hogy miért kellett felhívni Olivert, miért mondtad el neki, hogy terhes vagyok, és miért most jött el ide? - Kértem számon.

- Tessék? Idejött! Na végre! - Csapott egy hatalmasat az ágytakaróra.

- Baszd meg! Connie! Az előző kérdésekre elmondanád a választ?

- Persze. Rossz nézni, ahogy szenvedsz. Leginkább a Met napján tűnt fel, hogy te még mindig nem vagy túl Oliveren. Ezért másnap felhívtam. Nem mondtam el neki, hogy ki vagyok, de azt igen, hogy Bella az ő gyereke, és közöltem, hogy csináljon valamit, mert tényleg el fog veszíteni. Aztán nem láttam túl sok változást, ezért újra felhívtam. Elmondtam neki, hogy Connie vagyok, és csináljon valamit, mert megölöm. Ez se hatotta meg, majd amikor már harmadjára felhívtam, és lebeszéltem vele egy találkozót, ahol személyesen is elmondtam, hogy aktivizálja magát, és akkor ezek szerint már fenyegetve érezte magát, úgyhogy eljött.