Give Me

36. Fejezet

O L I V E R

- Szervusztok! - köszönt anya mosolyogva.

- Ti miért jöttetek? - húztam össze a szemem.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? - nézett rám anya mérgesen. - Természetesen az unokánkat akartuk látni.

Éreztem, hogy Lucy izmai megfeszülnek. Eddig lazán tartotta magát, de ahogy anya, és az erős pacsulija belengte a kórtermet, azonnal megváltozott a testtartása.

- Lucy! Drágám minden rendben veled? - mosolygott rá anyám. Apám szokás szerint a háttérben ragadt, és egy szót se szólt.

- I-igen. Mrs. Richardson - bólintott Lucy. Benyúltam a takaró alá, és megkerestem a kezét. Bár az nyakig rajta volt, még is hideg, és meredtek voltak az ujjai. Rákulcsoltam a kezem az övére, hogy érezze, itt vagyok.

- Megfoghatom? - mosolygott rá anya Celine-re, akinél ott volt a fiam. Celine kelletlenül kinyújtotta a kezét, de mielőtt még anya kezébe került volna Connor közbeléptem.

- Nem. Nem foghatod meg.

- Oliver, kisfiam. Nem kell, hogy jelenetet rendezz! - morgolódott.

- Nem, anya itt az egyetlen, aki jelenetet rendez, az te vagy. Menjetek haza, vagy oda ahonnan jöttetek, de hagyjatok minket békén. Nem érdekel, hogy látni akarjátok Connort, vagy Bellát. Úgysem engednélek titeket a közelükbe. Légyszi menjetek el. Most még szépen kérem. - Mondtam teljesen higgadtan, és majdnem suttogva.

- Nagyon elszaladt alattad a ló. Ez is miatta van - szuggerálta szúrós szemmel Lucyt.

- Na ide figyeljen! - ugrott volna neki Celine anyámnak, ha Brian nem fogja be a száját, de megelőztem.

- Tűnés - mutattam leplezetlen dühhel az ajtó felé.

- Rendben. Elmegyünk, de Oliver, túl rossz hatással van rád ez a csitri - csapta be az ajtót.

- Ezt nem hiszem el. Bocsánat mindenkitől. Jól vagy? - fordultam Lucy felé. Egész testében remegett.

- Azt hiszem, lemegyek a büfébe. Hozok valami kekszet - szólalt meg elsőnek Celine. Betette a kiságyba Connort. A többiek követték a példáját, és utána mentek.

- Jól vagy? - kérdeztem újra Lucyt.

Idáig tudta tartani magát, most kitört belőle a sírás. A vállamra hajtotta a fejét, és úgy zokogott.

- Mit csináltam, hogy ennyire ki van rám bukva az anyukád? - kérdezte sírva.

Bella feltérdelt az ágyra, odamászott Lucyhoz, és a hátát kezdte simogatni.

- Nem csináltál semmit. Mondtam, hogy utálom, és ezt tudja is, meg azt is, hogy ti vagytok a gyengéim. Bosszút akar állni, mert nem vagyok a minta fia. - magyaráztam.

- De én úgy szeretnék jóban lenni vele. - hüppögött Lucy.

- Nem kell. Nem érdemli meg - szorítottam magamhoz. Láttam Bellán, hogy el fog pityeredni, ezért még mielőtt ezt megtehette volna, a másik kezemmel belevontam a kis ölelőkörünkbe.

- Css... semmi baj, lányok. Semmi baj. - szorítottam magamhoz mindkettejüket.

Lucy magához szorította Bellát, mire ő abbahagyta a sírást. Egyikőnk se gondolta, hogy el kellene engedni a másikat, ezért úgy ültünk ott az ágyon, addig ameddig a többiek meg nem jöttek. Bella fél kézzel belém, fél kézzel Lucyba kapaszkodott, én pedig mindkettejüket tartottam.