Give Me

Utószó

Szeretném ezt a pillanatot megragadni, és arra használni, hogy elbúcsúzhassak Lucytól, Olivertől, Bellától, Connortól, a pici Laureltől, Briantől, Celine-től, Connie-tól, a Benektől, és a többiektől.

Talán már sokszor említettem, de a Remember me egy iskolai feladatra kellett, aztán bérmentesen élt, és nőtt tovább az agyamban. El sem hiszem, hogy több, mint négy évvel ezelőtt a Morgan család miatt regisztráltam, mert meg akartam osztani a történetüket a világgal. Brian volt az első férfi főszereplőm, és azt akartam, hogy ő legyen az abszolút FÉRFI. Mostanra, ahogy az írás emlékei halványulnak, Brianre sokkal inkább egy country énekesként, borostával tudok gondolni, valahol Blake Shelton és Jackson Maine (Bradley Cooper - Csillag születik) között.

Lucy Richardson tervben sem volt akkor még, amikor az egész kezdődött, és a Tell me alapötlete az lett volna, hogy amíg Lucy és Oliver szemszögéből halad előre a történet, addig Brian mindig visszaemlékszik valami hasonlóra Lucy White-tal. Végül Brian megmaradt az aggódó apukának, aki másfél történeten keresztül végigkísérte az eseményeket.

Olivert egy plot-shopból kértem kölcsön, és talán az egyik legjobb ötletem volt, amit a trilógiával kapcsolatban hoztam. Oliver egy igazi badass-rocksztár, de közben annyira törődő, és (számomra, remélem nektek is) szerethető, hogy minden egyes fejezettel egyre jobban beleszerettem.

Ami talán furcsa, hogy ez után a három rész után sem tudtam elzárni a csapot, ahonnan a Richardson-novellák jönnek, éppen ezért nem csodálom, hogy néha valami megjelenik a gondolataim között egy tini Connorként, vagy nagyobbacska-gyerek Laurelként.

Hiába közhelyes, sokat kaptam a srácoktól, rajtuk keresztül fejlődtem. Ha beleolvasok a Remember me-be, akkor csak fogom a fejem, hogy hogyan írhattam ilyeneket, de könyörgöm, négy év telt el azóta. Ami pedig azt illeti, publikálás alatt a Give me-n is volt, hogy húztam a szám, de ha kicsit lejjebb görgettek, láthatjátok, hogy a kéziratot majdnem két éve fejeztem be, azért az nem most volt.

Nem fogom tudni elengedni a Lucy-trilógiát, és nem is fogom, mert bizony ahogy annak idején a Remember me kezdeti foszlányai, úgy a Give me utórengései is szabadon üldözhetnek, ha arra van kedvük.

ÉRDEKESSÉGEK A TÖRTÉNETTEL KAPCSOLATBAN:

1. Bella az ezredik szó a kilencedik fejezetben.

2. Nem mindig dolgozom sorrendben (értsd: nem egymás után írom a részeket), viszont vannak olyan pillanatok, amiket le akarok magamnak írni mielőtt elfelejtem. Ezeket a fejezeteket először munkacímmel illetem, mivel nem tudom, hogy hol fogja elfoglalni a helyét a történetben. Így keletkezett például az Oliver közli Lucyval a turné időpontjait című fejezet. Vagy az eredetileg Finney elmondja Lucynak, hogy még mindig tetszik neki Connie, ami miatt ideges Lucy, de nem mondhatja el Olivernek, aki meg emiatt ideges című műremek, amit a Wattpad a hosszúság miatt sajnos nem engedélyezett.

3. A Give me lett az leghosszabb irományom, amikor befejeztem (37 önálló fejezet + prológus + epilógus + "az előző részek tartalmából" + utószó). Sajnos ez azóta már változott, de a második helyet még őrzi.

4. Eredetileg kettő véget terveztem az epilógusba, az egyik amit most olvastok, a másik pedig egy tizennyolc évvel későbbi, végül egy jó barátom tanácsára az előbbit választottam, de az utóbbit nem volt szívem törölni, így az még mindig megvan, mint vázlat.