Give Me

1. Fejezet

O L I V E R

Nem voltam teljesen tiszta, amikor beállítottam Lucy házához, igaz csak egy pohár volt bennem. Egyedül a pia és a nők tartottak életben. Az utóbbi egy évben egyedül egyetlen napot töltöttem teljesen józanul. A MetGálát. Azt akartam, hogy teljességgel józan legyek, az új lemezem bemutatásán. Úgy éreztem talán most az egyszer megérdemli mindenki a teljes őszinteséget, és azt nem biztos, hogy úgy adom elő, ahogy szerettem volna, ha bepiálok. Így elzártam az otthoni piás szekrényt és a borospincét is. A kulcsokat pedig eltüntettem. A legszomorúbb az egészben, hogy utána tényleg nem tudtam hova tettem az átkozott kulcsokat. Szerencsére megtaláltam őket, és a Met óta úgy vedelek, mint aki még soha az életben nem ivott, és most tenné először.

Tudom, szégyenletes de nem tudom máshogy levezetni a feszkót, csak szexszel meg alkohollal, és az, hogy Connie mérgesen felhívott azután, hogy fél éve egy betűt sem váltottunk, minden megváltozott.

Connie találkozni akart velem, ötletem sem volt, hogy mi a francot akarhat. Aztán kitálalt mindent. Elmondta, hogy Lucy tőlem lett terhes és nem Finneytől. Hogy még mindig szerelmes belém, és teljesen megpusztul, hogy nem beszélhet velem, de C. nem tud mit tenni ellene, ez meg őt készíti ki teljesen.

Úgyhogy ilyen felfokozott idegállapotban tudtam meg, hogy apa vagyok, ráadásul nem is akárki apja. Először cselekedtem és aztán gondolkodtam, ezért történt, hogy oda nyúltam a piás szekrényhez, kikaptam belőle egy whiskeyt és úgy felhajtottam, mint annak a rendje. Ezt tetézve beültem az autómba, és a Connie-tól kapott címre hajtottam.

Lucy nyitott ajtót, karján a kis Bellával. Lehajtottam a fejem, nem voltam képes a szemébe nézni. A kezét figyeltem, ahogy simogatja a kicsi, aprócska hátát. Szégyelltem magam. Képes voltam ezt a nőt elhajítani magamtól, csak mert... ki tudja miért. Akkor is hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam.

- Miért nem mondtad, hogy tőlem van a gyerek? - hangom mérges volt, de nem Lucyra voltam mérges, hanem magamra, amiért szörnyen elbasztam.

Lucy elbambult, réveteg tekintettel nézte a homlokom. Ötletem sem volt mi lehet vele, próbáltam is szólongatni, de nem igazán reagált rá. Valószínűleg valami emléket idézhetett fel, mert könnybe lábadt a szeme. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tettem vele. Erősnek akarta mutatni magát, de láttam rajta, hogy össze van törve. Bella sírása szakította félbe. Összerezzent.

- Lucy jól vagy? - kérdeztem őszinte aggodalommal.

- Le kell tennem a gyereket. Ne gyere ide soha, de soha többet Oliver Richardson. Köztünk már nincs semmi, és nem is lesz.

- Soha ne mond, hogy soha - vágtam a szavába. Nem veszíthetem el. Muszáj mellette lennem, mellette ébrednem, mellette feküdnöm éjszakánként. Magamhoz kell szorítsam, a nap minden percében, tudnom kell, hogy ott van mellettem, és neki is tudnia kell, hogy ott vagyok mellette.

- Ez esetben még is azt kell mondanom, hogy soha - mondta és azzal be is csukta az ajtót. Vaku villanása zavarta meg a magamban folyó dühöngést. A picsába! Ezek oda is követtek. Azóta próbálnak elcsípni, amióta a Met-en bocsánatot kértem Lucytól. Vagyis, valami olyasmit csináltam.

Dühödten ültem be az autómba. Lucyék új háza Hollywood külvárosában volt, ezért az autópályát kellett használnom, hogy mindössze tíz perc alatt visszaérjek a Beverly Hillsre. Út közben jutott eszembe, nem ártana, ha felhívnám Lucyt, hogy a sajtósok ott ólálkodnak a háza körül, és azért, hogy még egyszer bocsánatot kérhessek. Nem vette fel, ezért hadoválni kezdtem az üzenetrögzítőjére.