Give Me

22. Fejezet

L U C Y

Keveset aludtunk, mert nem akartunk kimászni a gőzölgő medencéből. Olyan kellemes volt ott ülni, a bor teljesen kiürült, de egyikőnk sem akart kiszállni, csak ültünk. Néha olyan érzésem volt, mintha vihar előtti csendben lennénk, de valójában éppen akkor kerültünk ki a viharból.

Oliver vállára hajtottam a fejem, de most nem aludtam el, csak bámultam. Oliver kölnije még mindig érződött a nyakán, úgy is, hogy már merült le a medencében. Néha nagyot szippantottam belőle. Nem beszéltünk, csak ültünk. Meghitt volt, odalent a városból csak néha hallatszódtak fel zajok. Egyébként csendes volt, és nyugodt. A mellkasomban éreztem Oliver és a saját szívverésem. Olyan volt, mintha nem is kettő, csak egy testben lennénk. Veszettül szerelmes voltam, és most, hogy megkaptam, nem akartam elengedni Olivert. Egyetlen pillanatra se. Annyira egymásba fonódtunk, hogy úgy éreztem csak, és kizárólag fájdalom kíséretében választhatnának el minket. Éppen ezért nem mozdultam. Egy pillanatra se mertem megmozdulni.

Az óceán csillogott, ahogy visszatükröződött róla a Hold fénye. A zúgása felhallatszódott. Intenzívebben, mint a városé. A medence melegítője is búgott, de ez a búgás amolyan megnyugtató volt.

Oliver elfordította a fejét, a hajamat kezdte puszilni. Azt hittem vele ellentétben ő tényleg elaludt, így, ülve. De nem. Felemeltem a fejem a válláról, és nyomtam egy csókot a szájára. Viszonozta. Aprót sóhajtottam, amikor elhúzódtunk levegőt venni. Puha ajkai újra az enyémeket érték.

- Jobban - kértem suttogva. Oliver egy pillanatra se hagyta abba. Szorosabban magához húzott. Kibújtattam a kezeim az öleléséből, beletúrtam a hajába, amit elégedett morgással jutalmazott.

- Szeretlek, feltétel nélkül, úgy, ahogy vagy, csak soha ne hagyj el - kérlelt elcsukló hangon.

- Nem gondoltam komolyan, amit este mondtam. Nem tudnék elmenni mellőled. Hozzád tartozok, hozzád vagyok nőve. - Ráztam a fejem könnyes szemmel.

- Ne sírj - simított végig az arcomon.

- Olyan megható - vontam meg a vállam. Ha kívülről láttam volna magam, biztosan tudhattam volna, így viszont csak tippelni tudtam, hogy még mindig csillog a szemem.

- Gyönyörű - motyogta Oliver félhangosan.

- Micsoda?

- Te, a pillanat, ez az egész - mutatott körbe teátrálisan.

- Köszönöm - vörösödtem el fülig. Nem tudtam mit mondhatnék még, ezért újra Oliver ölelésébe burkolództam.

- Nézd! Ott elkezdett felkelni a nap - mutatott egy irányba, pontosabban keletre, a városon túlra.

- Nem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy sírjak miatta - ráztam a fejem gyengéden felnevetve.

- Szerintem menjünk be aludni - ajánlotta fel.

- Mennyi az idő?

- Fél hat lesz hat perc múlva - válaszolt.

- Mindjárt felkel - mondtuk teljes összhangban. Mindketten Bellára gondoltunk, hiszen mostanra már kialakult egy adott alvási ritmusa.

- Akkor? - kérdezte Oliver.

- Nem számít - rántottam meg a vállam. Oliver az ölébe vett, és kisétált velem a medencéből. Ahogy a hűvös éjszakai levegő megérintette a hátam, azonnal remegni kezdtem. Oliver rám terítette az egyik törülközőt, a másikat pedig magára dobta.

Pont arra volt időm, hogy a vizes bugyim, és melltartóm lecseréljem mielőtt Bella felébredt volna. Kivettem a kiságyból. Ringatni kezdtem. Meleg tenyerek érintették meg a csupasz karom. Belesimultam Oliver ölelésébe. Együtt ringatóztunk, mintha csak lassúznánk. Megfordultam a karjában, homlokomat a mellkasának döntöttem. Visszatettem Bellát a kiságyba, Oliver megragadta a csuklóm, magához rántott, és elkezdett velem kitáncolni a szobából. Végigsiklottunk a folyosón, felkuncogtam, de aztán nagyon gyorsan elhallgattam.