Give Me

34. Fejezet

L U C Y

Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben, és csípni kezdik azt. Sarkon fordultam, és elindultam ki a szálloda konferencia terméből, ahol a lagzit tartottuk.

- Legközelebb, ha ilyen degradálóan beszélsz, néz körül, hogy ki van a környékeden - hallottam Oliver dühödt hangját, aki felbosszantva sokkal hangosabban beszélt.

- Itt volt? Nem baj. Hallania kellett - húzta ki magát Mrs. Richardson, amikor az ajtóból visszafordultam.

A szobákhoz vezető liftajtó pontosan abban a pillanatban csukódott be, amikor odaértem, és kinyitni már nem tudtam, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok felfelé a lépcsőn. Másfél emeletet lazán felfutottam, de aztán egyre jobban kezdett fájni a hasam. Azt hittem, hogy még bírom egy kicsit, de a második emeleti fordulóban összeestem, és a földre zuhantam. Befészkeltem magam a sarokba, fejemet a kezembe temettem, és úgy sírtam. A ruhám az egész lépcsőfordulót elfedte, ezért amikor egy éjszakai wellnessezésre készülő pár jött le a lépcsőn, inkább visszafordultak, és lementek lifttel.

- LUCY! - hallottam Oliver kiáltását valahonnan alulról.

Nem válaszoltam neki, éppen Mrs. Richardson szavai jártak a fejemben. Még csak húsz, de már a második gyerekével terhes. Erkölcstelen. Ribanc. Házasságon kívüli gyerek. Én is házasságon kívül születtem, mégis szeret Marissa és George is, sőt még amikor éltek, anya szülei is úgy mutattak be akárkinek, mint az unokájukat, ráadásul ők még nem is voltak a vér szerinti rokonaim.

- LUCY! - kiabált valahonnan közelebbről Oliver.

Feltápászkodtam a földről, amennyire tudtam, megemeltem a szoknyám, és szedni kezdtem a lépcsőfokokat.

Két ember, ha szeretik egymást, nem véletlen, hogy gyereket csinálnak. Még ha valóban véletlenül érkezik is. Szerettük egymást Oliverrel, és akkor, amikor megkérdezte, hogy miért nem iszok pezsgőt, akkor azt kellett volna mondjam, hogy azért, mert terhes vagyok. Nem pedig elmenekülni valami béna kifogással. Akkor Oliver végig ott lett volna Bella születésénél. És bár egyáltalán nem volt velem tíz hónapon át, azért a végére révbe értünk. És Connor is véletlen gyerek volt, de nála legalább ott lesz Oliver. És ebben biztos voltam. Legalább annyira, minthogy éppen egy lépcsőházban másztam felfelé, esküvői ruhában.

A gondolatmenetemből Oliver zökkentett ki.

- LUCY! - Üvöltötte el magát. - LUCY VÁLASZOLJ MÁR!

Megráztam a fejem. Egyedül akartam lenni, bármennyire is fájt, hogy el kell taszítsam magamtól a férfit, akit szeretek. Ekkor vettem észre, hogy a lépcső elfogyott, és már csak egy ajtó van, ami a tetőre vezet. Sírva kilöktem, aztán nem sokkal az ajtó mögött újra lerogytam a tetőre. Nem tudtam, hogy mi a jobban megerőltető, a sírás vagy a hat emelet lépcső, de piszkosul lihegtem. Leginkább egy tüdőbajos tacskóra hasonlíthattam, ami már nem tud rendesen levegőt venni.

Kivágódott a hátam mögött az ajtó. Erős karok ragadtak meg hátulról, magukhoz szorítottak, aztán az ölébe húztak. Forróság öntött el.

- Itt vagyok - suttogta a fülembe.

Nem válaszoltam neki, nem tudtam mit.

- Semmi baj, ne is törődj vele. Annyira sajnálom - simított végig a hajamon Oliver.

Megfordultam, belekapaszkodtam a nyakába, és sírva tettem a vállára a fejem. Szorosan magához húzott.

- Semmi baj, Hercegnőm. Ne aggódj. - csitítgatott, de belőlem csak jobban előtört a sírás.