Angyalom - Sekai f.f.

2.rész

Mozdulni sem bírtam, ahogy Jongdae a rácsokon keresztül vizslatott engem, egy ördögi mosollyal az arcán. Féltem tőle, de emellett feltüzelt a jelenléte. Olyan volt, mintha már ezer éve ismertük volna egymást, pedig esküszöm, most láttam életemben először ezt a fiút. A testem lángolt, hála egy kellemes bizsergésnek, ami végig szántott az egész valómon. Oda akartam menni hozzá, az alacsony és roppant vékony testéhez, hogy érezzem azt a melegséget, amit magából áraszt. De ezt nem tehettem. Ő csak egy fogoly volt, akit behoztak egy napra és kész. Én vagyok a felügyelője, nem tehetem meg azt, hogy odamegyek és konkrétan hozzábújok. Pedig mind a tekintete, mind a megjelenése és a kisugárzása is csábított.

-Gyere csak... én várlak... - A mosolya még szélesebb lett, így egy még ijesztőbb külsőt öltve magára, ami bár megbabonázott, mégsem tettem azt, amit kért.

-Kérlek, ha lehet, maradj csöndben és ne zaklass. Csak holnap reggelig kell bent maradnod. - Ezekkel a szavakkal akartam azt a furcsa valamit lerendezni, ami közöttünk volt. Gyorsan az asztalon lévő könyvemért nyúltam és kényelmesen elhelyezkedve a székben, olvasni kezdtem. Éreztem, hogy a forróság miatt alig kapok levegőt és bár ez simán lehetett volna zavaró is, én örültem ennek a melegségnek, amit talán most éreztem először az életemben. Már épp sikerült volna elvonatkoztatnom a cellában lévőtől, ha csak nem hallottam volna felőle egy nagy csattanást. Ijedten kaptam fel a fejem, tekintetem ismét Jongdae felé intézve, hogy mégis mit csinálhat.

-Ha velem vagy egy helyen, akkor igazán megtisztelhetnél azzal, hogy figyelsz rám!

-Már miért is kéne ezt tennem? - Kimérten kérdeztem vissza, mire Jongdae egész lénye hirtelen megváltozott. Egy gonosz, zsaroló mosoly került az arcára, én pedig éreztem a már megszokott hideget, ami eddigi életemet körbelengte. Nem értettem, hogy most miért változott meg ilyen könnyen a kisugárzása, de egy dolog biztos volt, újra érezni akartam azt a kellemes meleget, amit magából árasztott.

-Újra szeretnéd, igaz? - Teljesen a rácsokhoz simult, egy kissé feljebb húzta a pólóját és belátásom nyílt, egyenesen az izmos hasára és vékony derekára. Nem válaszoltam neki és ismét próbáltam tőle elvonatkoztatni, még ha ez nem is volt olyan egyszerű és legmélyen igenis vágytam a melegre, amit adhatott volna nekem, ki tudja hogyan. - Látom rajtad, szinte ordítasz magadban azért, hogy megérinthess, hogy a hideg helyett ismét a meleget érezhesd. Jongin... Egy pofon egyszerű dolgot kell csak csinálnod érte cserébe. Gyere ide, én pedig megtanítalak egy-két dologra. - Az eddig határozott szavaim a torkomra fagytak. Az egész dolog olyan csábító volt, meg akartam tenni, de nem lehet! Jongin, ne légy hülye! Az egy kicsit sem ijesztő számodra, hogy nem is ismer, mégis tudja a neved?!

-Honnan tudod a nevem?! - Zaklatottan, remegő lábakkal álltam fel a székről, de egy lépéssel sem mentem hozzá közelebb. Ahhoz túlságosan féltem az ismeretlentől, amit nyújthatott volna nekem és persze a tudástól is, hiszen éreztem, ez a srác sok dologgal kapcsolatban magyarázatot adhatna.

-Tényleg látszik, hogy te vagy az utolsó. - Mintha egy pillanatra sajnálat suhant volna át a tekintetén, amit nem igazán értettem, ahogy a kimondott szavait sem. Látszott rajta, hogy tud egy dolgot, vagy akár többet is, mégsem mertem komolyabb kérdést feltenni, hiszen itt volt vagy milliónyi dolog a nyelvem hegyén. - Kérlek... gyere ide... - A fene se tudja, hogy mi ütött belém, egyszerűen, nem én uraltam a testem. Közelebb lépdeltem hozzá, olyannyira, hogy már csak épp hogy a rács választott el minket egymástól. A tekintetében rengeteg érzelmet láttam ekkor átsuhanni, de ami a leginkább felkeltette a figyelmem, az az önelégült mosoly volt, ami most még inkább látszott, pedig a szemeiben még mindig az őszinte sajnálat foglalt helyet. - Ügyes vagy... - Az ajkainkat csak pár centi választotta el egymástól, éreztem ismét felforrósodni a levegőt, ez pedig még inkább elvette a józan eszem. Kész voltam őt megcsókolni, hogy a testem belsejében is érezzem végig áradni a forróságot, de ekkor az ajtó kivágódott és egy felettébb ideges ábrázatú Tao rontott be rajta. Egy laza mozdulattal lökött el Jongdaetól, ki ideges szemekkel vizslatta a szintén haragos ábrázatú kínait. Én csak értetlenül ültem a földön, megszeppenve, akárcsak egy kisgyerek, aki valami rosszat csinált, de ha jobban belegondolok, tényleg azt csináltam.