Angyalom - Sekai f.f.

16.rész

Nem akartam elhagyni Junmyeon hyung szobáját, de csak nem lóghattam a nyakán egész nap; neki is pihennie kell néha. És bár én már egy jó ideje mást se csinálok, csak egész nap alszom és pihenek, ő biztosan csinálja a dolgát és fáradt. Igazándiból, rohadtul értékelnem kellett volna mindent, amit Sehun és Junmyeon hyung nyújtott nekem ebben a házban. Hisz semmi dolgom nem volt. Ha ahhoz volt kedvem, akár ki se kellett egész nap szállnom az ágyból, még az ételt is mindig odahozta nekem valaki, ráadásul mindenki próbált a kedvemben járni. Nem mondom azt, hogy ez teljes mértékben rossz volt és semmit se tudtam belőle értékelni, de ettől függetlenül én soha nem szerettem ennyire a középpontba lenni, ráadásul azzal se tudtam mit kezdeni, hogy szolgálók hada vett körbe mindig. Én szerettem csak egy hétköznapi ember lenni.

-Jongin, hová megy? - Az egyik takarító érdeklődve nézett felém, mikor egy vékony nadrágban és egy szál pólóban terveztem kimenni a hatalmas ház hátsóbejáratán. Ami azt illeti, eléggé lehűlt az idő mostanában, hiába virágzott még minden és ragyogóan sütött a nap. Csak ki akartam menni a kertbe, felfrissülni egy kicsit, hiszen ha jól tudom, Sehun már bízott bennem annyira, hogy kimehessek a szabadba; igaz, a kerten túl még mindig nem mehettem, de én már ezt is nagyon értékeltem.

-Csak egy kicsit levegőzöm.

-De... ilyen pőrén? Meg fog fázni. - Most valahogy nem tudott ez érdekelni. Ha megfázom, hát megfázom, kész. Úgy is régen voltam már beteg magamhoz képest.

Ahogy kiléptem a házból, egyből megcsapott a fagyos levegő, de még ez sem tántorított vissza. Még csak cipőt sem vettem fel, mezítláb sétáltam végig az útként szolgáló macskaköveken, miközben azok jéghidegek voltak és felvágták a lábam. Mintha csak nagyon tompán érzékeltem volna mindent; talán ezért nem is fordultam vissza, csak kitartóan sétáltam ahhoz a gyönyörű fához, aminek mindig letelepedtem a tövében. A látásom is elhomályosult nem sokára, a fa pedig most olyan távolinak tűnt, én mégis mentem. Helyenként rémisztő árnyakat véltem felfedezni a bokrok mögött megbújni, ami remegésre késztetett és most nagyon is vissza akartam fordulni, mégsem voltam képes rá. Lassan bandukolva sétáltam a hideg szélben, alig láttam valamit, csak homályos pacákat, na meg... az árnyakat. Egyes helyeken a lenti világban élő nevelőszüleimet véltem felfedezni, ahogy megrökönyödötten sírnak és csak sírnak, de ötletem se volt, hogy miért. Hirtelen úgy éreztem, hogy a mellkasom behorpad és szívem megfagy, majd szilánkosra törik, de képtelen voltam rájönni, miért. Kiabálni akartam, ordítani, de ne tudtam. Csak szörnyű krákogás jött fel a torkom mélyéről.

Kezdett minden egyre rosszabb lenni, hiába közeledtem már nagyon a bizonyos fához. Kétségbeesetten nyúltam a fa felé, ami az apró földháton állt magányosan, amikor orral előre estem és elsötétült minden. Mi történik velem? Mi volt ez az egész?

(...)

Mikor felébredtem, már a házban voltam. Kábán néztem végig a szobán, ami talán Sehuné lehetett; arra képtelen voltam, hogy ezt most biztosra megállapítsam. A szobában lévő kandallóban égett a melegséget adó tűz, míg az előtt egy nálam nem sokkal alacsonyabb, vékony alkatú fiú állt. Haja világosbarna volt, oldalról arca elég nőiesnek tűnt. Finom vonásai idegesen ráncolódtak, ahogy felém nézett, mikor próbáltam magam ülő pozícióba tornázni.

-Héj, mit csinálsz?! Feküdj vissza! - Parancsolóan nézett rám, majd úgy, ahogy voltam, visszanyomott egy kézzel az ágyra. - Nem mondtam, hogy felkelhetsz.

-Mi történt? - Gyengén kérdeztem tőle. Még mindig egy kicsit homályosan láttam, a mellkasomban továbbra is valami hideget éreztem és szédültem.