Angyalom - Sekai f.f.

17.rész

Az utóbbi hónapok teljesen összemosódtak számomra. Az ominózus incidens óta Sehun alig mozdult el mellőlem. Minden éjjel a karjaiban aludtam el és a karjaiban keltem fel reggel. Ha épp nem volt semmi ötletünk, hogy mit csinálhatnánk, csak ültünk a szobában és a kandallóban pattogó tüzet néztük. Amúgy meg közös főzéssel és egyéb nyálas dolgokkal ütöttünk el az időt. Mondhatnám azt, hogy az életem teljesen rendben volt, mégsem éreztem így. Hiába csináltunk olyan dolgokat Sehunnal, mint egy teljesen átlagos és normális pár, én mégsem éreztem úgy, mintha teljesen helyénvaló lenne ez az egész. A napjaink monotonan teltek. Fel keltünk, reggelit főztünk és ettünk, egy délelőttön keresztül készítettük el az ebédet, hogy aztán elmehessünk sétálni a végtelen nagyságú kertbe, majd jött a nyálasan romantikus kandallós jelenet és a lefekvés előtti szeretkezés. Olyan sok időt töltöttem Sehunnal kettesben, hogy csak három hónap után jöttem rá, Junmyeon hyungot ez idő alatt egyszer sem láttam. Pedig biztosan még mindig a palotában kellett lennie, hisz ha beüt a "baj", akkor feltétlen szükség van rá. Márpedig a "baj" érkezése kiszámíthatatlan volt. Elvileg kitűnő egészségnek örvendhettem az utóbbi három hónapban, ráadásul Sehun is makk egészséges volt. Majdnem minden nap volt szex, így egy kissé kezdett fura lenni ez a dolog. Nem is tudom miért, de egy kicsit bántam, és talán még sajnáltam is Sehunt, hogy ilyen nehezen megy a teherbe esés. Tudtam jól, hogy fontos neki ez a gyerek. Bár nem beszélt velem erről sokat, mégis, néha akarva-akaratlanul elszólta magát és dobott el ehhez köthető, apró mondatokat. Igyekezett mindig sok vitamindús táplálékot adni nekem, így bár tökéletesen rendbe volt a testem, de nem híztam el. Nem mintha nagyon érdekelt volna. Eddigi életem nagy részét egy eltorzult, sovány alakként kellett töltenem, most már végre egy kicsit pufók volt az arcom.

Úgy tűnt, minden rendben van, én mégsem éreztem így.

Lassan beköszöntött a fagyos és hideg tél. Egyik éjszaka semmit nem voltam hajlandó aludni, inkább csak örömtelien ültem a szoba nagy ablaka mellett és a hóesést figyeltem. Kicsi korom óta nem láttam havat, pedig valójába imádtam. Régebben szerettem ilyenkor kint lenni és élvezni a téli évszak nyújtotta szórakozási lehetőségeket. Ha ez csak egy egyszerű hóember megépítése volt se számít. Szerettem a karácsonyt is, hiszen olyan meghitt és szép volt és talán eddigi itt létem legboldogabb pillanata volt, mikor Sehun - ehhez mérten - meglepett egy karácsonyfával. Legnagyobb bánatomra tudatta velem, hogy ebben a világban nem volt szokás a karácsonyt megünnepelni, de mivel észrevette, mennyire rajongok ezért az egészért, képes volt a kedvemért ünnepibe fordulni. Annak is nagyon örültem, hogy nem túlozta el ezúttal a dolgokat. A fenyőfánk körülbelül akkora lehetett, mint én - kicsit nagyobb - és a hálószobánkban foglalt helyet. Együtt díszítettük fel és talán ekkor, úgy igazán tudtam élvezni Sehun társaságát. Olyan meghitt és gyönyörű volt; ebben a pillanatban akartam meghalni, hogy soha véget ne érjen. Hisz ekkor tényleg, minden tökéletesnek tűnt. A karácsonyi hangulat kettőnk között, az ünnepi díszek és a karácsonyfa a szobában és a kint, sűrűn hulló hó.

-Sehun ah... - Halkan felnyögtem, ahogy a sűrű párával megtelt szoba csak még jobban felhevítette a körülöttünk lévő levegőt. Sehun felettem tornyosulva, teljesen hozzám simulva lökött bennem egyre nagyobbakat, míg én többször is hátravetettem a fejem és hangos sikkantások távoztak ajkaim közül. Meglepő, de olyan jól éreztem magam. Az utóbbi hetekben minden ellenszenvem eltűnt Sehun irányába, a fejemet pedig ellepte a lila köd és a rózsaszín felhő egyvelege. Nem érdekelt más, csak hogy érezzem, Sehun mellettem van és vigyáz rám. Csak erre volt szükségem.

-Olyan gyönyörű vagy kicsim. - Halkan suttogta szavait dús ajkaimra. - Annyira szeretem látni az arcod, mikor elélvezel. Felér egy újabb orgazmussal. - Csintalanul elmosolyodott, míg én konkrétan paradicsom vörös lettem pár pillanaton belül. Olyan könnyen zavarba tudott hozni, hogy néha egy kis iskolás csajszinak éreztem magam, akiért eljött a szőke herceg, holott Sehun nem volt se szőke, se herceg, de még jó se és ezt még úgy is tökéletes tudtam, hogy jelenleg kilenc méterrel a föld felett jártam az erős érzelmek miatt. Sehun már egy ideje úgy bánt velem, mintha csak porcelánból lennék és nem csak a testemmel, hanem a lelkemmel is. Látszólag igyekezett mentális összehullásomon javítani, de hát mind tudjuk, milyen is a lélek és az elme. Olyan, mint egy üveg pohár. Ha egyszer leejted és összetörik, még összeragaszthatod, megjavíthatod, de már soha nem lesz olyan, mint az előtt. A repedések nyomai örökre megmaradnak. - Sajnálok mindent, Jongin. Angyalom.