Angyalom - Sekai f.f.

21.rész

Junmyeon POV

Sehunt egy hete nem láttam már. Hagytam neki időt, hadd gondolja át a dolgokat, de egy idő után már meguntam a várakozást. Megpróbáltam megkeresni őt, de sehol nem volt. Se a hatalmas palotában, se a palota környékén. Megkérdeztem nem egy takarítót, hátha tudnak segíteni és miután hetykén közölték velem, hogy az uralkodó már egy hete elutazott, eluralkodott rajtam a pánik. Jongin élete veszélyben volt, nem győztem minden itteni dolgozót elküldeni mellőle; ki tudja, mikor jön rá egy újabb roham. Szerencsére viszont az az ominózus nap óta nem mutatta annak jelét, hogy bármi baja lenne. A benne lévő gyermek lelke is teljesen egészséges volt, hála Jongin kiegyensúlyozott étkezésének és annak, hogy megfogadva a tanácsom, igen csak igyekezett elkerülni bármilyen stressz helyzetet. Legalább ennyi örömünk volt.

Miután Jongin az nap felkelt, egyből Sehunt kezdte keresni, ahogy aztán a hét minden napján. Rettenetesen hiányzott neki a démon, ez pedig nem kicsit elszomorított. Jongin már olyan szinten ragaszkodott Sehunhoz, hogy az nem volt egészséges. Igyekeztem minden percben eloszlatni a kétségeit afelől, hogy szerelme nem fog visszajönni.

Miért kellett Sehunnak teljesen magába bolondítania? Miért kellett olyan dolgokat ígérnie neki, amiket egyáltalán nem szándékozott betartani? Csak abban reménykezem, hogy vagy Sehun javul meg, legalább egy kicsit, vagy Jongin szeme nyílik fel, Sehun valódi identitásának kapcsán.

Nem akartam bántani Jongint, ezért nem mertem neki megmondani, hogy mi is folyik a háttérben. Közben meg aztán arról is megfeledkeztem, hogy a már régen emlegetett beszélgetést is megejtsem vele a terhességről. De ahogy észrevettem, ő se nagyon törődött most ezzel a kérdéssel. Inkább érdekelte Sehun holléte.

-Mi van vele hyung? Miért nincs itthon? Megígérte, hogy velem lesz. - Szomorú mimikái csak még inkább elkeserítettek. Olyan ártatlan és naiv volt. Egyáltalán nem érdemelte azt, hogy Sehun szarjon a fejére. Jongin törődést és szeretetet igényelt, és ezt meg is kellett volna, hogy kapja. Már így is nagy dolog volt az tőle, hogy Sehun miatt elfogadta a terhességét és képes volt benne bízni. Egy olyan démonban, aki talán jobban hasonlított az apjára, mint ahogy eddig gondoltam.

Féltem. Életemben először igazán féltem és aggódtam egyszerre. Nem tudtam már újabb kifogásokat mondani Jonginnak és nehéz is volt őt bent tartani a szobában. Egyik nap olyan kétségbeesés tört rá, hogy egy órán keresztül sírt és képtelen volt abba hagyni. Sehunban legalább annyi lehetett volna pár hónappal ezelőtt, hogy nem bolondítja magába Jongint. Akkor most nem sírna és rettegne nélküle. Nem érezné magát kicsinek és sebezhetőnek. A démonok királyának igen is tudnia kéne jól, hogy az elrendeltetett párok között milyen kapocs van, főleg ha passzív félről beszélnük. Legalább annyit megtehetett volna, hogy egy nap, minimum egyszer megmutatja a képét Jonginnak. Akkor talán most az angyal nem lenne ilyen kétségbeesett és ijedt.

-Nem kellek neki, ugye hyung? Elege van belőlem, ugye? - Mindig úgy nézett ilyenkor rám, mint egy kirúgott kiskutya. Olyan édes, egyben szomorú látvány volt.

-Jongin... Mit szólnál ahhoz, ha keresnék valakit, aki megtanítana egy-két dologra? - Emeltem fel játékosan szemöldököm. Ő erre érdeklődve nézett rám, fel emelve fejét ölemből. Arcára száradt könnyeinek maradékát letörölgette.

-Mire gondolsz hyung?

-Mondjuk... Biztos vagyok benne, hogy szívesen használnád a szárnyaidat, nem? - Fordultam teljes testemmel Jongin felé, mire arcmimikáját látva nevetnékem támadt. Olyan aranyos volt, mint egy kisgyerek, akinek egy háziállatott ígértek a szülei. - Nem nézhetsz rám úgy, mint egy óvodás. Hisz már a hasadban van a saját lurkód.