Angyalom - Sekai f.f.

7.rész

Furcsállva néztem Sehun után, nem nagyon értettem őt, de hozzá hasonlóan, én is éreztem valami furcsát közöttünk, viszont ezt el kellett engednem, mert ezek szerint biztos volt már valakije, meg szerintem se Junmyeon-, se Minseok hyung nem örült volna ennek túlságosan. Minseok hyung így is sokat mondta; nem azért hoz ki ide, hogy én mindenkivel összebarátkozzak. Igaza is volt, hiszen így nagy veszélybe sodorhattam volna magam, emiatt pedig csak remélni tudtam, hogy a Sehunnal való rövid kis találkám nem fog semmi rosszat hozni a fejemre. Egy a biztos, beszélni sem mernék nagyon róla.

-Hol a fenébe voltál?! - Hyung idegesen fogott rá a fülemre, annál rángatva engem, mit én halk szitkozódások közepette tűrtem, egészen addig, amíg egy nyugisabb helyre nem értünk. Ott hyung elengedett és dühös arckifejezéssel kezdett méregetni, miközben én a még mindig sajgó fülemet dörzsöltem. Hiába nekem volt okom haragudni, még sem tudtam, ez pedig egy igen rossz pont volt a személyiségemben. Szerintem sokan tudják azt, hogy milyen, amikor az ember túlságosan is megbocsájtó, így mindenki kihasználja, emiatt pedig nagyon utáltam, hogy konkrétan senkire nem tudtam úgy igazán haragudni. Persze, lehet, hogy hyung egy kicsit más tészta, de most mégis mérgesnek kéne lennem rá, de nem tudok. - Jongin, válaszolj! Nem tűnhetsz csak úgy el!

-Sajnálom... - Csak ennyit tudtam kinyögni, miközben bűnbánóan lehajtottam a fejem, a cipőm orrát vizslatva. Nem akartam hyungra nézni és nem amiatt, mert valahol mélyen mégis dühös voltam azért, amit tett, hanem mert szégyelltem magam, ötletem sincs, hogy miért. Minseok hyung csak egy nagyot sóhajtott. Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy arcvonásai ellazulnak és most már sokkal kedvesebben néz rám, ami egy kis vigaszt nyújtott nekem.

-Nagyon sajnálom Jongin. Nem lett volna szabad leszidnom téged úgy, hogy nem is csináltál semmi rosszat. Tényleg, nagyon sajnálom és a füledet is. - Gyengéden simított az adott testrészre, majd egy finom puszit adott rá, ami meglepő mód, nem izgató bizsergést váltott ki belőlem, hanem olyan érzés terjengett szét bennem, mintha csak az anyukám vagy az apukám adott volna egy sebemre gyógypuszit. Szinte már-már nevetségesnek tartottam ezt az egészet, hiszen Minseok hyung csak az őrzőm volt és nem az apukám, mégis már kezdtem nagyon úgy érezni, hogy az. Holott erre semmi esély nem volt, mert eme elméletnek számtalan bökkenője volt, de azt hiszem, túl sokat agyalok ezen, ahelyett, hogy élvezném a gondoskodást. - Menjünk haza. - Minseok hyung óvatosan csúsztatta kezét az enyémbe, majd határozottan megszorította ujjaimat, így indulva el. Furcsállva néztem rá, mikor leesett, semmit nem vett, aminek a hazacipelésében segítenem kellett volna, holott csak olyankor vitt ki, ha valami élelmet akartunk venni.

-Hyung... - Félénken szóltam hozzá, lassabb tempóra váltva, mikor már a csendes földúton jártunk, csak mi ketten. Hyung csak hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel, de én láttam rajta; teljes mértékben a gondolataiba van merülve. Nem tudom, hogy mi történhetett vele délelőtt, majd most, a piacon, de minden esetre, azóta elég érdekesen viselkedett. Folyton kerülte a szemkontaktust és többnyire mindenről megfeledkezett, mire mi sem nyomósabb érv, hogy egy laza mozdulattal hagyott magamra az óriási tömegben. - Történt valami... rossz? - Minseok hyung megállt, egy nagyot sóhajtott, majd a szemeimbe nézett, miközben én feszülten vártam valami válaszfélét, ami egy kicsi magyarázatot ad, néhány dologgal kapcsolatban. Kíváncsi voltam rengeteg dologra az életével kapcsolatban, hogy ki az a titokzatos valaki, aki a szívébe férkőzött, majd összetörte azt. Nem igazán tudom, hogy miért, de én is törődni akartam vele és nem hiszem, hogy azért, mert egykoron a macskám volt. Igazándiból, az az ominózus nap óta, eszembe se jutott, hogy ő konkrétan a házikedvenc posztot töltötte be nálam nem rég, most pedig olyan, mintha az apám lenne és bár ez egy elég erős váltás, mégsem zavart meg. Sokkal több és sokkolóbb dolog volt a mostani életemben, mint ez a macskás dolog, így erről elég szépen el is felejtkeztem. De nem is érdekelt olyan nagyon. Sokkal fontosabb volt az, hogy egy kicsit elbeszélgessek vele ezekről, hiszen nem zárkózhatott el előlem örökre, főleg, hogy talán most volt a leginkább szükségünk arra, hogy bízzunk egymásban.