Angyalom - Sekai f.f.

15.rész

A következő napon élőhalottakat meghazudtolva jártam-keltem a hatalmas házban. Fáradt voltam. Olyan fáradt, mint még talán soha és ennek egyszerűen nem értettem a mértjét. Olyan jó volt a tegnap este Sehunnal, most meg konkrétan megint semmi erőm nincsen semmihez. Sehunnak reggel el kellett mennie, így magamra maradtam. Borzasztó volt a magány és bár simán mehettem volna Junmyeon hyunghoz, nem volt hozzá gyomrom. Rettenetesen bántam, hogy az utóbbi napokban elhanyagoltam és inkább választottam Sehun társaságát. Sehun egy cseszett mágnes volt, én pedig egy rohadt fém darab, aki nem bírt ellenállni a vonzásnak. Pedig, valójában nagyon szerettem hyungot. Bár vele kevesebb időt töltöttem, mint Minseok hyunggal, mégis szerettem, hisz ő is szeretett, vagy legalább is kedvelt engem. Tökéletesen tudtam ezt, mert a tekintete és az összes féltő mozzanata erről árulkodott.

-Héj, Jongin! Gyere! - Junmyeon hyung, emlegetett szamár módjára bukkant elő egy ajtó mögül. Kedves mosolya arról árulkodott, hogy nem haragudott rám, ez pedig megnyugtatott. Nem tudom, hogy az élet többi részében mit kezdtem volna nélküle. Többnyire semmit. Ha Junmyeon hyung nem lenne, lehet, hogy már régen, rongybaba módjára tenném azt, amit Sehun akar. Nem mintha most nem azt csinálnám, ráadásul élvezem is, de valamilyen szinten... valahol, mélyen a szívemben tudom, hogy ez így rohadtul nem jó. A mentális egészségem súlyos mértékben hanyatlik, rövid idő alatt, ezt pedig nem túl szép a jövőre nézve. Egyenlőre csak abban tudok reménykedni, hogy legalább terhes nem leszek és nem kell majd egy gyerekkel foglalkoznom. Nem mintha nem szerettem volna a gyerekeket, csak most nem igazán tudtam volna vele megfelelően foglalkozni.

Körül se néztem, csak beléptem hyung szobájába, aki egyből magához ölelt. Olyan jól esett ez az apró érintés, hogy az egész szívem egyszerre melegedett fel és sajdult fel fájdalmasan. Hiányoztak a nevelő szüleim - akik amúgy a maguk módján szerettek - és hiányzott Minseok hyung is. Csak Junmyeon hyung volt nekem itt, az utóbbi időben mégsem kerestem a társaságát. Vagy a magányba burkolóztam, mélyen elrejtőzve egy sötét zugba, vagy Sehunnal voltam, aki mostanában nem győzött szebbnél szebb emlékekkel és dolgokkal elárasztani. Rajta is láttam, hogy azért van benne egyfajta szeretet felém, csak ő épp teljesen más volt, mint hyungjaim. Nem ment neki tökéletesen az érzelmek kifejezése, emiatt pedig sokszor láttam igen béna, de aranyos próbálkozásokat.

-Jongin... Minden rendben veled? - Nézett rám aggódón Junmyeon hyung, leülve mellém az ágyra, egyik kezét a combomra helyezve. Már csak ez az apró érintés is borzasztóan jól esett. Sehun közelében jól éreztem magam, de ha nem volt velem, ismét előjött az a pocsék emóció, ami eddigi életemet végig kísérte.

-Nem tudom hyung... én... Sehun elment és... - Fogalmam sem volt arról, hogy hirtelen miért kezdtem el sírni, de elég rendesen sikerült. Bármi gát nélkül bőgtem hyung mellett, aki igyekezett szavakkal és lágy simogatásokkal csitítani. Egyszerűen képtelen voltam magam megérteni. Halvány lila gőzöm sem volt szélsőséges emócióim mértjéről, erre pedig Junmyeon hyungtól vártam a választ, de hogyan érthette volna ő ezt, ha én sem tudtam megfejteni saját magam. Egyszerre féltem és voltam bátor; szerettem és gyűlöltem; szomorú voltam és boldog. Ki értheti ezt? Ki tudna választ adni ezekre?

-Nyugi Jongin, semmi baj nincs. Sehun vissza fog jönni. - Mintha csak egy kötél lenne, vágták el sírásomat. Eme' egy mondat képes volt megszüntetni az egész nap bennem lévő feszültséget, fájdalmat és aggodalmat. Mi történik velem?

-Hyung... ez...

-Attól tartok, hogy elkezdtél Sehunhoz kötődni. Nem is akármilyen módon.

-Mi? - Zavartan tettem fel kérdésem. Én ebből semmit sem észleltem, mert bár jól el voltam Sehunnal, nem éreztem azt, hogy az egész életem vele akarom leélni, a végtelenségig, a halhatatlanságban. Soha nem is jutott eszembe ez. Én csak igyekeztem jól érezni magam és ennyi.