Angyalom - Sekai f.f.

5.rész

Csak ott lebegtem, a sötétség közepén, hangok, színek vagy bármi nélkül. Nem tudtam megmozdulni, nem éreztem a testem, viszont éreztem, nem csak egy helyben állok, hanem mozgok. Egy halvány szellőt éreztem csak, semmi mást, de ez a gyenge fuvallat is, határozottan sodort valahova, talán a sötétség szélére. Egyre jobban kezdtem érezni már a saját testem, már meg tudtam mozdítani az ujjaim és ugyan még mindig nem láttam semmit, hangokat hallottam. Két fiú beszélt, olyan volt, mintha csak pár méterrel lennének arrébb tőlem, de hiába fordítottam a fejem a hangok irányába, nem láttam semmit, pedig a szemeim nyitva voltak. Nem tudtam, hogy miért történik most ez velem, de az igazat megvallva, egy csomó dolgot nem tudtam még, pedig nem ártana némi információ birtokában lennem, ha túl akarom élni. Hacsak nem haltam még meg.

Hirtelen nagyon elálmosodtam, így hezitálás nélkül hunytam le a szemem. Nem érdekelt ezekben a pillanatokban semmi, csak élveztem a nyugodtságot, ami körülölelt. Mintha csak energiával töltött volna fel ez a sötétség, amiben lassan haladva lebegtem, ezt pedig, még ha valaki pisztolyt tartott volna a fejemhez sem tudtam volna megmagyarázni. Nem értettem, hogy mi történik velem, de mikor kinyitottam a szemeim, egy tompán kivilágított szobában ébredtem. Nem volt nehéz hozzászoknom a gyenge fényhez, mely a redőny résein szűrődött át, így egyből felültem a meglehetősen meleg és puha ágyban, hogy azzal a lendülettel vissza is dőljek fekvő helyzetbe. Egy kicsit szédültem, de ettől függetlenül teljesen kipihentnek éreztem magam, ami elég meglepő volt. Eddigi életem során, még soha nem keltem fel ennyire energiával telten. Úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok, hogy végre képes vagyok tisztán gondolkozni és nem vagyok nyomott, se fáradt. Ebben a percben le tudtam volna kitűnőre érettségizni, de még diplomázni is, valamint bármilyen sportágban első lenni. Imádtam ezt az érzést, de e mellé társult egy kellemetlen mellékhatás is; nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy milyenek az esélyeim és újra visszatért belém a félelem, hiszen egy csapásra jutott eszembe minden zavaró tényező, amikkel csupán egy nap alatt szembesültem. Lehet, jobb lett volna, ha Minseok hamarabb el kezd ezekre a dolgokra felkészíteni és akkor nem ért volna egy erős villám csapásként a dolog, de nem hibáztathattam őt. Csak meg akart óvni a sorsomtól, mert szeretett, mint egy apa a fiát, emiatt pedig nem tudtam rá haragudni. Annyi szeretetet nyújtott nekem, mióta ismerem, mint talán még soha senki, emiatt pedig őszintén hálás vagyok neki, mert így mindig volt mellettem valaki, aki szeretettel és melegséggel árasztott el, még ha sokáig azt is hittem, hogy csak megbolondultam és képzelem az egészet.

-Hogy érezd magad? - Az emlegetett szamár mellettem termett és egy pohár vizet nyomva a kezembe foglalt helyet velem szemben a puha ágyon, szeretetet árasztó szemekkel vizslatva engem, némi aggódással megcsillanni. Az arcomra simított, mire én kismacska módjára az érintésbe bújtam, hiszen nagyon jól esett, már csak ez az aprócska gesztus is tőle.

-El sem fogod hinni, de... remekül. - Szinte már-már vigyorogva nézett rám, lemondóan megrázva fejét. Látszott rajta, még ha próbálta is elrejteni a sok, törődő mozzanattal, hogy fél, sőt, retteg. Ahányszor rám nézett, a szemei kissé bekönnyesedtek, ami csak egy dologra engedett következtetni; túlságosan hozzám nőtt, nem lett volna szabad ennyire elengednie magát és a szívébe zárnia engem. Nagy bizonnyal ő olyan lehetett, mint egy - hát, igazán nem is tudom, hogy milyen világ ez - alvilági titkos testőr az FBI-tól. Igazándiból, leginkább csak magának ártott azzal, hogy egy kissé megszegte a "szabályokat", de valahogy örültem ennek. Nem a szenvedésének, hanem annak, hogy ezek miatt ő mellettem van, mint az egyetlen szerettem, ami kissé bearanyozta, még ezt a borzalmas állapotot is.

-Gondoltam, hogy itt csodálatosan fogod érezni magad. Ne haragudj, hogy nem hoztalak el ide hamarabb, de...

-Hyung... Semmi gond, megértem. - Mosolyogva öleltem át alacsony testét. Éreztem, hogy a szívverése lelassult, ez pedig még több örömmel töltött el, hiszen most az egyszer nem ő vigasztalt meg engem, hanem én őt. Már tényleg, egy fajta apa féleségnek tekintettem, emiatt pedig csak még jobban rettegtem attól, hogy megtalálnak, mert akkor biztosan elszakítanak tőle, ez pedig a legnagyobb csapás lenne a számomra. Évek óta ő tartja bennem azt a láthatatlan erőt, ami mindig is velem volt, csak én nem tudtam róla, mert túl vak és hiszékeny voltam, így jó sok hülyeséggel beetettek az eddigi életem során. Többek között azzal, hogy anorexiás és őrült vagyok, holott valójában ez nem volt így, de a naivságom hagyta, hogy mások irányítsanak és befolyásolják az elmém.