Valami megfejthetetlen

3. Lucy

3. Lucy
Mivel konkrétan két napja nem aludtam, igazán jól esett egy kis alvás. Az éjszakát nem virrasztottuk át, és ez meg is látszott rajtunk eme csodás napon. Viszonylag későn értünk le a nagyterembe Lizzel, így csak begyömöszöltem két pirítóst a zsebembe (Liz kicsit furán nézett) aztán rohantunk gyógynövénytanra. Nekem akkor esett le, hogy amúgy a táskámat a nagyteremben hagytam, szóval rohanás felsőfokon, irány vissza. Persze nem ott volt, mert elfelejtettem, hogy tegnap hagytam ott, ma éppen a mosdóban találtam rá. Pontosan fél másodperccel Bimba előtt estem be, kissé csapzottan, de legalább megvolt mindenem. És a pirítós is megma... nem, az kiesett a zsebemből rohanás közben. Vagy megettem? Na, mindegy.
Ezek után, én elindultam rúna-, Liz pedig mugliismeretre. Ez volt az egyetlen olyan tárgy, amire külön jelentkeztünk. Én azért, mert nem érdekelnek a muglik, és amúgy is egyidőben van a rúnaismerettel, Liz pedig azért, mert ő imádja a muglikat, és örökmozgó, tehát neki egy óra, amin hajszálpontosan kell jeleket vésni egy pergamenre, nem túl vonzó. Babbling professzor megosztotta velünk a szerelmi bánatát (kibírtam volna anélkül is), megint. Szegény nőt minden létező módon kikosarazzák.
Dupla átváltoztatástanon könyvekből kellett madarakat varázsolni. Marlene mellettünk mérgelődött egy csomót, amiért az ő madarának papírszárnyai voltak, Lily persze egyből tökéletesre csinálta, Alice annyire szerelmes volt, hogy a madár rózsaszín lett (?), mi meg, úgy három próbálkozás után kiügyeskedtünk egy madarat. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy valami zavarja a nyakamat, ezért odakaptam a kezem, de nem volt ott semmi. Oké, vissza a munkához. Fél perccel később megint éreztem a furcsa bizsergést, és egy fokkal idegesebben csaptam rá a tenyerem a nyakamra, de megint nem volt ott semmi. Ekkor már Liz is felém fordult, amolyan "most mi ütött beléd?" fejjel, de csak legyintettem, és visszatértem a munkához. Akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem valami nagyon fontos dolgot.
– Black! – fordultam hátra idegesen, mire az említett vigyorogva a háta mögé rejtette a pennáját. – Megtennéd, hogy ahelyett, hogy azzal szórakozol, hogy engem inzultálsz, csinálnál valami értelmeset is, mondjuk a feladatot? – fontam össze a karom a mellkasom előtt. Liz kuncogva figyelte a jelenetet. Black persze mint egy ártatlan bárány vonta meg a vállát, de biztos ami biztos alapon elvettem tőle a pennát, mielőtt újabb szórakozást talált volna ki magának.
A remek szellemű átváltoztatástan után (amúgy egy csomó házit kaptunk), mehettünk bűbájtanra.
Flitwick persze megemlítette az RBF-vizsgákat, vagyis egész órán arról beszélt, meg arról, hogy milyen anyagokat fogunk venni, a második órán pedig egy könyvből magolhattuk a tananyagot, hogy aztán az legyen a házi, hogy a következő órára megtanuljuk a varázslatot, amit az órán tanulmányoztunk. Az órák vége után lementünk enni valamit a nagyterembe, tekintve, hogy én egész nap nem ettem semmit.
A déltuánt az udvaron töltöttük, megírtuk Lizzel a három tonna házit, meg megpróbáltuk megtanítani a macskámat pár trükkre, de Lux nem annyira értékelte ezt. Még mindig nem tud szteppelni.

***************

Az elkövetkező hetek hasonló szellemben teltek, de azért voltak izgalmas dolgok is. Csak hogy megemlítsem, megtartottuk a kviddicsválogatást. Azt a hetet rengeteg mizéria kísérte végig, amit jobb nem megemlíteni. Szerintem elég, ha csak annyit mondok, hogy Lily, Potter és csók. Mindenki meglepődött, de hát ilyen az élet. Amúgy nem járnak, de eskü nem tudom kiismerni Lily kapcsolatait. Tuti Pitonnal is kavart. Olyan nincs, hogy nem. Na mindegy, szóval amíg ők az átváltoztatástan teremben smároltak, addig mi megírtunk egy másfél méteres dolgozatot Lumpinak, ééés tam-tam-taaam, megtartottuk a kviddicsválogatást, amire mindenki készült.
Egy szerda délután került rá sor, és akkor jöttünk rá, hogy a másodévesek, attól függetlenül, hogy szeretik nézni a kviddicset, pocsékul játszanak. Meglepetésünkre megjelent Lily is, aki azóta nem beszélt Potterrel, mióta valaki, asszem Marlene meglátta őket ahogy smárolnak, meg még jó pár diák. Az első két óra katasztrófa volt, de aztán már kezdtek egyre jobbak jönni. Mivel őrzőt és egy hajtót kerestünk, sokan eleve nem jöhettek szóba, ugyanis James nem tervezett senkit kirúgni a csapatból. Liz és Lottie kviddicsező-családból származnak, így ők eléggé profik, a legjobb barátját se hinném, hogy kidobja, nekem pedig azt mondta, hogy hülye lenne másik hajtót keresnie, amikor zseniálisan célzok, főleg, amikor Blackre akarom ráküldeni a gurkót, ha felidegesít. Négy és fél órányi szenvedés után megszületett a döntés: Lily lett az új hajtó, azóta a Tripla L-nek hívjuk a hajtókat, és az őrző pedig egy nagydarab negyedéves, Josh Fobisher lett, mivel ő védett a legjobban. Egyébként egyikőjük sem játszik rosszul.
Ezeken kívül az egyik lénygondozáson elszabadult egy unikornis, és rátaposott Peter karjára, így ő egy hétig a gyengélkedőt nyomta. Merlinre, hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Apropó, szerencsétlen... a héten tizenháromszor hagytam el a táskám, húsz alkalommal késtem el, háromszor vágódtam le a lépcsőn, ötször estem le a seprűmről, és egyszer pizsamában jelentem meg egy órán. Szóval ja, ha van, aki megnyeri az ügyetlenségi versenyt, az tuti én vagyok.
Az egyik szerdai napon, az utolsó óra után, ami bűbájtan volt, Flitwick megkért, hogy vigyem vissza a könyveket a könyvtárba, amiket kikért az órára. Ezekből volt vagy húsz, és mindegyik nyolcvan kiló volt, így Liz a táskáinkat, én meg a könyveket cipeltem, és drága barátnémmal beszélgettem, amikor az orrommal meglöktem egy könyvet, ami kicsúszott a helyéről, ledöntve a felsőbbeket, és amikor fél kézzel utánakaptam, a másik tenyeremmel nem tudtam megtartani a többit, egyrészt, mert leszakadt a csuklóm, másrészt, pedig nem volt egyensúlyban, így azok is ledőltek. Amíg Liz röhögött rajtam, sóhajtva hajoltam le összeszedni őket. Aztán, egy kéz nyúlt az egyik könyvhez, és a kezembe nyomta. A kéz tulajdonosa magas volt, és járt hozzá egy elképesztően helyes arc, zöld szemek, és sötétbarna haj. Meg egy mardekáros nyakkendő.
– Ha tudnád, mennyire mulatságos látványt nyújtasz, amikor bénázol! – nevette el magát Jess Tyler, az egyik mardekáros évfolyamtársam.
– Akkor állandóan röhöghetsz! – kontráztam vissza, és valószínűleg eltűnt a barátságos arckifejezés az arcomról.
– De mindezt úgy csinálod, hogy közben aranyos maradsz – folytatta megrendíthetetlenül. A fejemben körvonalazódni kezdett egy összeesküvés-elmélet, miszerint ez egy BÓK volt.
– Szóval egy aranyos szerencsétlenség vagyok – vontam le a konklúziót, Jess meg megvonta a vállát, és elvigyorodott. Liz a fejét kapkodva figyelt minket.
– Igen, de valamiért, amikor meglátsz, az arcod átvált aranyosból gyilkosba, és egy kicsit félek ettől, be kell vallanom – tárta szét a karját. Most én vigyorodtam el.
– Igen, tudod, nem mindenki lehet olyan kiváltságos, hogy kedveljem! –vontam meg a vállam. Elnevette magát.
– Rendben, de majd, ha bemutatsz a szüleidnek, akkor már mindenképp kedvelni fogsz! – Liz eltátotta a száját, ennél a mondatnál. Szerintem ő csak most dolgozta fel, hogy én tulajdonképpen, ha nagyon csavarjuk a dolgokat, akkor flörtölök egy mardekáros fiúval. Lehet, hogy kettétört az agya.
– Mindenképp! – értettem egyet, aztán kikerültem, és elindultam a könyvtár felé. Liz csak egy fél perccel később, még mindig sokkos állapotban követett.
Amikor a könyvtárban lepakoltam a könyveket Madam Cvikker elé, a legfelsőn megpillantottam egy fehér rózsát. Vigyorogva emeltem fel, és a szobánkban az éjjeliszekrényemre helyeztem, egy kis vízbe téve, aztán lehuppantam az ágyámra.
Amikor Liz kijött a mosdóból, nyílván arra asszociált először, hogy tudatosult bennem, hogy milyen Lucy-elv-ellenes dolgot tettem, és azzal a szándékkal ült le mellém, hogy megpróbáljon megnyugtatni. Nekidőltem a falnak, magamhoz szorítottam egy kispárnát, és felhúztam a lábaimat.
– Figyelj, az, hogy meglepődtem, nem kifejezés, de be kell, hogy valljam, eléggé jól mutatnátok együtt, és... – kezdett bele a végeláthatatlan monológjába, de félbeszakítottam.
– Szóóóval – kezdtem bele vigyorogva, mire Liz arca felderült. – Szerinted jól mutatnánk együtt? – kérdeztem, mire Liz fejbe vágott egy párnával, és csak utána válaszolt.
– Persze! De most komolyan! Mindent tudni akarok! – közölte. Én pedig vigyorgva kezdtem mesélni.
– Tudod, az úgy volt, hogy negyedév végén, amikor Dumbi bekattant, és mindenkinek kiosztott egy párt egy másik házból az évfolyamokon belül, nekünk együtt kellett csinálnunk a beadandót, és hallod, eredetileg utáltam az ötletet! De komolyan, ki a franc akar egy mardekárossal együtt dolgozni?! De végül, amikor megismertem, rájöttem, hogy egészen jó fej, és a legutolsó találkozásunkon, amit még a projekt miatt szerveztünk, elhívott egy randira!
– Húúú! – ámult el Liz teljesen. A kezdeti sokkból úgy tűnt, hirtelen ő lett a legnagyobb rajongója a még nem létező párosunknak.
– De, tudod, Celler miatt nem engedtek le senkit végül a Roxmortsba, meg amúgy is ott voltak a vizsgák, szóval elhalasztottuk – folytattam. Liz kíváncsian várta a következő fordulatot, nyílván, teljesen besózott, hogy az érzelemmentes énemet elnyomta a másik. Olyan vicces arcot vágott! – Aztááán, nyáron írt egy levelet, és végigleveleztük a nyarat! – fejeztem be. Liz hallgatott egy fél percig, aztán olyan izgatott visongásban tört ki, amilyet legutoljára akkor hallottam, amikor a kedvenc kviddiccsapatunk, a Montrose-i Szarkák megnyertek egy meccset egy nagyon reménytelen helyzetből.
– Merlin varangydudvás macskájának a süvegére! – ámélkodott, én meg elnevettem magam. Ilyen csodálatos szavakat az ő szájából még nem hallottam.
– Lucy Ryans előbb szedett össze egy fiút mint én... sőt! Fokozom! – dramatizált. – Lucy Ryans belezúgott valakibe! – emelte magasra a karját, mint valami mugli pap. Fejbe csaptam egy párnával, mire legurult az ágyamról, és a földön bámulta tovább a plafont.
– Éljenek az abszurd napok! – mondta nevetve.