Valami megfejthetetlen

28. Liz

28. Liz
Alice visszatérésenek hírére mindannyian felderültünk, ami nálunk annyit jelentett, hogy visítozva kerestük fel barátnőnket, aki éppen a könyvtárban tartózkodott (forrás: tekergők). Előtte azért valamennyire visszafogtuk magunkat, mert fogalmunk se volt, hogy milyen állapotban találjuk.
– Alice! – ugrottam a nyakába amikor észrevettem, búcsút intve a visszafogottságomnak. Elnevette magát. Arcán látszottak az elmúlt hét eseményeinek nyomai, ugyanakkor sokkal jobban nézett ki, mint számítottam rá. Szőke haját tőle szokatlanul magas copfba fogta, a szeme alatt apró fekete karikák éktelenkedtek, de egy enyhe sminkkel ügyesen eltüntette őket, szinte alig látszottak.
– Sziasztok! – üdvözölt minket. Lucy az arcát fürkészte, hátha talál valami árulkodó jelet, de Alice teljesen… normálisan viselkedett. Csak jóval később ütközött ki rajta az őt ért veszteségek nyoma.
A délutánt a tóparton töltöttük, nem meglepő módon a tekergők társaságában.
– Szóval mi ez az egész Podmore-ral? – meredt ránk Alice értetlenül. Röviden elmagyaráztam neki a történteket, meg Lucy gyanúját. Tátott szájjal hallgatott, majd elnevette magát.
– Ti aztán nem unatkoztatok! Akkor nyomozás?
– Igen! – kiáltotta Lucy eszelős vigyorral, mire mindannyian furcsán néztünk rá. – Khm… vagyis… igen, nyomozunk – közölte kevesebb lelkesedéssel.
– Vezethetjük mi a nyomozást? – fogtam meg a barátném kezét.
– Miért, le lehet titeket beszélni róla? – sóhajtott nagyot Sirius.
– Nem, de illik megkérdezni – vigyorogtam.
– De örülök, hogy meg sem próbáltátok – tette hozzá Lucy. – Adjatok nekünk egy kis időt! – húzott félre.
– Van valami terved? – kérdeztem.
– Lucy Ryansnek mindig van terve! – szónokolt, majd némileg halkabban folytatta. – Szerintem mint mindig, most is az lesz a megfelelő választás, ha csoportokra osztjuk magunkat. Blacknek és Potternek kell a felügyelet – forgatta a szemét.
– Jó, de akkor te leszel Siriusszal… – húztam be a nyakam.
– Ki van csukva – jelentette ki. – Esetleg, mondom, esetleg Pottert vállalom, de csak Lily miatt. Alice-t és Franket szét kell szedni. Marlene mellé valami értelmesebb kell, mert… – harapta el a mondat végét, mielőtt még valami sértőt mond a lányra. Ez egy olyan tulajdonság, amivel én nem rendelkezem. Ha elkezdek valamit mondani, gondolkozás nélkül be is fejezem.
– Nekem van egy ötletem. Mi feláldozzuk magunkat, és leszünk a két főkolompossal – mutattam Jamesre és Siriusra, akik éppen piros pacsit játszottak. Nagyjából a három évesek értelmi szintje. – Te Jamesszel, én Siriusszal. Alice-t megkíméljük, ő lesz Remusszal, Marlene Frankkel, szegény Lily pedig Peterrel.
– Tőlem – vonta meg a vállát Lucy. A többiekkel is ismertettük a párokat, amire általános szájhúzogatás volt a válasz, de nem hagytuk magunkat. A feladatok kiosztása se volt éppen könnyű munka. Végül abban egyeztünk meg (vagyis többé-kevésbé megegyeztünk, de a mi szavunk volt a döntő, whahaha! Nem, nem vagyok őrült), hogy Remus és Alice elterelik a figyelmét a kastély másik végén valami idióta kérdéssel, addig pedig Lucy és James besurrannak az irodájába. A többiek az őr szerepét kapták. A térkép nálunk volt, a köpeny értelemszerűen Lucyéknál, azon kívül pedig hangjelzésekkel figyelmeztettük egymást. Az akció kezdetét jelző „Podmore professzor!” kiáltás Alice száját hagyta el, mi pedig Siriusszal csendesen figyeltük, hogy hogyan távolodik egyre el a három kis pötty.
– Sikerült az első fázis – szólalt meg Sirius teljesen váratlanul. Értetlenül meredtem rá. – Tudod, az első fázis a Ryans szívéhez vezető úton…
– Ó! – Már nem is emlékeztem, hogy bármilyen fázist is emlegettem. – És az mi volt?
– Azt mondtad, hogy dicsérjem meg. Megtörtént – biccentett.
– Öhm… én nem úgy értettem, hogy egy alkalommal, de mindegy. Egyébként hogyan történt?
– Azt mondam neki, hogy túl okos ahhoz, hogy értelmesen lehessen vele beszélgetni! – húzta ki magát büszkén. Erre egy olyan köhögőroham kapott el, amit Lucy is megirigyelne. Sirius párszor hátbaveregetett, majd megkérdezte:
– Mi váltotta ki ezt a heves reakciót belőled, Pri… Liz?
– Az, hogy szerintem ez Lucy értelmezésében ez nem számít bóknak – fogalmaztam meg finoman. – És utána mi történt?
– Kijelentette, hogy Podmore helyes – fintorodott el. Szegény. Véletlenül a térképre tévedt a tekintetem, és nem túl szépen felkiáltottam.
– Nem is tudtam, hogy ismersz ilyen kifejezéseket – vigyorgott elismerően Sirius.
– Ott van Podmore! – mutattam a térképre. Erre Sirius elkezdett énekelni, ami egy átlagos helyzetben eléggé furának tartottam volna, de tudtam, hogy Lucyéknak ez a jel. Ki volt az a pihent agyú, aki ezt kitalálta? Ja, tényleg, én voltam. Na mindegy.
– Akkor kielégítő választ adtam a kérdésére, Miss Hale? – hallottuk Podmore hangjáta folyosó végéről.
– Igen, professzor úr! És köszönöm! – fejezte be Alice, miután észrevette az apró jelzésemet, hogy Lucy és James kijöttek a szobából.
– Miért nincs ennek a tanárnak egy nyomorult titka se? – dühöngött Lucy a klubhelyiségben.
– Azért az, hogy nem találtatok semmit, nem jelenti azt, hogy nincs is – jeleztem, mert ő ezt a következtetést vonta le.
– Arghhh! – morgott.
– Majd figyeljük mindig, hátha rájövünk valamire! – szólt közbe békítőleg Lily. Ebbe belenyugodtunk, jobb ötlete senkinek se volt.