Valami megfejthetetlen

4. Liz

4. Liz
Bevallom, Lucy egy kicsit lesokkolt. Mármint… tudtam, hogy sok fiúnak tetszik, de Tyler új volt számomra. Sose mesélt róla, ami kicsit rosszul esett. Azt hittem, mindent megosztunk egymással. Bár jobban meggondolva én se osztom meg vele az utóbbi időben előjött érzéseimet James iránt. De ha azt vesszük, hogy Lucy utálja a tekergőket, akkor ez annyira nem is meglepő.
- Mi az, Liz? - kérdezte tőlem Lily. A szobánkban éppen csak mi ketten tartózkodtunk, Alice Frankkel volt valahol, Marlene bájitaltan korrepetáláson (szegény, nagyon szenved vele), Lucy pedig a könyvtárban „tanult” (mostanában feltűnően sokszor tanult egyedül a könyvtárban…).
- Csak kicsit elkalandoztam… - legyintettem fáradtan.
- Liz… - kezdte óvatosan - tudom, hogy nem vagyunk nagyon barátnők, de azt azért észrevettem, hogy az utóbbi időben kicsit eltávolodtatok Lucyval. És ne nézz hülyének, pontosan tudom, hogy neheztelsz rá Jess Tyler miatt. És bár nem én vagyok erre a megfelelő ember, azért szeretném, hogy tudd, hogy bármikor szívesen meghallgatlak.
Elmosolyodtam, és közben azt éreztem, hogy az arcomon patakokban folynak a könycseppek. Átöleltem Lilyt.
- Köszi! - mondtam zokogva. Persze a drága barátnőm ezt a pillanatot választotta a belépésre. Gyorsan elengedtem Lilyt.
- Liz, nem láttad a… - kezdte, de a torkán akadt a szó. - Ti meg mit csináltok? Liz, nem gondoltam, hogy ilyen csúnyán elárulsz! És Lily! Ajánlom, hogy szállj le a legjobb barátnőmről, különben megkeserülöd! - azzal kirohant a szobából.
- Lucy, várjál már meg, én hagytalak cserben téged? - mentem utána. Láttam, ahogy bezáródik (khm… becsapódik mögötte) a klubhelyiség ajtaja. Egyenesen utánafutottam volna, ha bele nem ütközök valakibe. A valakit Mark Thomsonnak hívták, és Lottie osztálytársa volt. Szerencsére nem volt az az „elfújja a szél” típus, úgyhogy bár megtántorodott a lökéstől, de nem esett el.
- Merlin süvegére, bocsi, nem vettelek észre, jól vagy? - kérdeztem tőle.
- Persze, nyugi, semmi gond - mosolygott rám kedvesen. - A szőke lány után futottál?
- Igen - túrtam bele a hajamba, de azonnal meg is bántam, mert az ujjaim beleakadtak a göndör tincseimbe. Kénytelen voltam kitépni. - Aúú. Kicsit összekaptunk, és megyek békíteni - tártam szét a karom.
- Szerintem várj egy kicsit, amíg lenyugszik. Eléggé feldúltnak tűnt. Inkább gyere velem, a házimanóktól szerzünk egy kis sütit, az jó hatással van az idegrendszerre - azzal megfogta a kezem, és magával húzott. Lassan kezdett megfogalmazódni bennem valami, amit asszem összeesküvés-elméletnek hívnak. Mert ha Lucynak szabad, akkor nekem miért nem? Magabiztos mosollyal az arcomon követtem Markot.

*********************

A süti tényleg jót tesz az idegeknek. Meg az összes többi részemnek. De Lucy valahogy máshogy működhet, mert hiába próbáltam beletuszkolni egy kakaós csigát (igen, a varázslók is szeretik a kakaós csigát), nem volt hajlandó szóba állni velem. Meg Lilyvel se. Így aztán az az érdekes helyzet állt elő, hogy életünkben először külön mentünk Roxmortsba. Lucy Tylerrel, én pedig Markkal. Aki a jól sikerült konyhalátogatás után meginvitált egy pohár vajsörre a Három Seprűben. Lily is hívott (akivel az incidens után kifejezetten jóban lettem), de nemet mondtam neki Mark miatt, amiért egy kicsit lelkiismeret-furdalásom volt. De ő is talált társat, Marlene elkísérte őt új pennát venni (James kiragasztotta az ágya fölé a régit). Amikor beléptünk a Három Seprűbe, rögtön kiszúrtam a tekergőket. Intettem nekik, mire:
James idiótán vigyorogva visszaintett
Sirius meghajolt (?)
Peter rám se hederített
Remus tekintete a kezemre (és ezzel együtt Mark kezére) vándorolt, majd gyorsan elkomorodott, de visszaintett.
Sose gondoltam volna, hogy ezt mondom, de James rekciója volt a legnormálisabb.
- A barátaid? - szakított ki Mark a merengésből.
- Fogjuk rá - bólintottam. Nehéz lett volna megmagyarázni neki a tekergőkkel való kapcsolatomat. Az biztos, hogy nem voltunk idegenek egymásnak, első óta sokszor csatangoltunk együtt tiltott helyeken (puszta élvezetből), amiért szerintem ők leginkább egyfajta haverként tekintenek rám.
- Ott egy üres asztal a sarokban! - mondtam inkább, hogy tereljem a szót.
- Üljünk le! - javasolta. Amikor már mindketten a vajsörünket kortyolgattuk, Mark megszólalt:
- Szoktalak látni kviddicsezni. Nagyon profi vagy.
- Köszi - mosolyodtam el. - A családomban mindenki kviddicsezik, bár a szüleim már nem versenyszerűen. Anyukám most gyógyító, ami szerintem nagy váltás a fogói poszthoz képest a Montrose-i Szarkák csapatában. Apukám nem hagyott fel teljesen a kviddiccsel, ő most utánpótlás edző, szintén a Szarkáknál. Kiskorunk óta kapjuk a nővéreimmel a kiképzést, úgyhogy nem csoda, hogy profik vagyunk - vigyorogtam.
- De te jobb vagy, mint Lottie és Esther... Ők is nagyon jók, de a te mozgásod a levegőben valahogy... természetesebb. Úgy repülsz a seprűdön, olyan jól átlátod a játékot, mindig tudod, hol vannak a gurkók, meg hol a kvaff, mintha oda születtél volna. Egyszer megnéznélek egy profi csapatban.
- Ez a csapat is nagyon ügyes! - húztam fel az orrom sértődötten, mivel a csapat nagyrészt a barátaimból állt. Marknak is leesett, hogy rosszat mondott, mert magyarázkodni kezdett:
- Nem úgy értettem a profit, hanem úgy hogy egy olyan csapatban, amit olyan játékosok alkotnak, akiknek ez a hivatása. Természetesen a Griffendél csapata nagyon jó, tuti megnyerjük a kupát! - Mivel tényleg őszintén gondolta, amit mondott, úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki. Jelen körülmények között muszáj volt erre vetemednem.
Kicsit sétáltunk a zsúfolt roxmortsi utcákon, mire rátaláltunk egy csendesebb részre. Rajtunk kívül csak két ember volt, de bőven takarásban egy fa mögött. Mielőtt még tüzetesebben megvizsgáltam volna őket, Mark magához húzott, és megcsókolt. Nem tudom, milyennek kell lennie egy csóknak, hiszen ez volt az első (vagyis ha szigorúan nézzük, akkor a második, de az a csók Siriusszal harmadévben nem számít, mert csak egy fogadás volt), így mindössze az a véleményem róla, hogy jó volt. De nem volt időm jobban belegondolni a dologba, mert az egyik alak kilépett a fa mögül, én pedig felismertem benne Lucyt. Ez aztán a tökéletes időzítés. Megint. Lucy pedig elszaladt. Megint. Ezúttal azonban nem futottam utána. Át kellett gondonom a dolgokat, úgyhogy megkértem Markot, hogy menjünk vissza a kastélyba.

******************

Lucy csökönyösebb, mint egy szamár, de sose tud ellenállni egy csokibékának, így született meg a tökéletes (és az egyetlen használható a százból) ötlet a kibékítésére. A csokibéka dobozába becsempésztem az üzenetemet, ami mindössze ennyi volt:
„Gyere a seprűtárolóhoz. A levegőben könnyebb tisztán gondolkodni.
L.”
Öt perc múlva ott is volt.
- Mit akarsz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Csak repülni egyet - pislogtam ártatlanul, majd feltartottam a seprűinket. Kivette a kezemből, és a lába közé tette.
- Verseny a Griffendél-torony tetejéig! - lökte el magát a talajtól.
- Hé, ez így nem ér! - méltatlankodtam, miközben követtem a levegőbe. Azt hiszem, életemben nem mentem még ilyen gyorsan, aminek meg is lett a gyümölcse.
Az utolsó pár méteren sikerült utolérnem, így egyszerre érintettük meg a lábunkkal a tetőt.
- Nyertem! - mondtuk mindketten, mire kitört belőlünk a röhögés. Jóval lassabb tempóban visszarepültünk a seprűtároló elé.
- Miért is hívtál ide? - kérdezte Lucy kifulladva.
- Kibékülni - mondtam, de azonnal meg is bántam, mert beszorult a levegőm.
- Akkor legyen béke! De azért beszéljünk meg mindent!
- Hát, neked kell kezdened - húztam el a számat.
- Jó… - egyezett bele. - Azért nem beszéltem neked Jessről, mert én se tudtam, hogy pontosan mit érzek iránta. De lehet, hogy szerelmes vagyok - vallotta be kelletlenül.
- Én csak azért öleltem meg Lilyt, mert éppen felajánlotta, hogy ha kissé neheztelek rád, akkor nyugodtan mondjak el neki bármit. Én pedig éppen érzelmileg labilis állapotban voltam, ami nálam furcsa dolgokat eredményez… Mark pedig… akkor találkoztam vele, amikor utánad rohantam, de te kifutottál a klubhelyiségből, és pedig egyenesen nekirohantam. A csókot nem magyarázom meg. Megkedveltük egymást, és szerintem kivittek vagyunk - néztem rá kérdőn.
- Igen - sóhajtotta. Olyan boldog voltam, hogy sikerült ezt tisztázni, hogy a nyakába ugrottam. Elfelejtettem ugyanis, hogy előttem Lucy Ryans áll, akivel mindig lehetetlen dolgok történnek. Lucy hátraesett, meglökte a seprűjét, ami dominóban ledöntöntötte a többit, míg végül az enyém a fejünkre nem esett.
Röhögve távoztunk, és minden a régi volt, szerencsére.