Valami megfejthetetlen

31. Lucy

31. Lucy
Az ablakpárkányra könyökölve figyeltem Lizt és Remust, és egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak. Ezek szerint határozottan volt értelme a lassan másfél éve tartó kérítősködésnek, pedig valljuk be, látott már nálunk jobb párkapcsolati tanácsadókat is a világ (értsd: Lily és én, plusz Remus, de ő nem is igazán számít, tehát... igen, azt hiszem, tökéletesen meg lehet érteni, hogy miért nem volt biztos a siker).
Ők szimplán összeillenek, és kellett végre valaki Liznek, aki lenyugtatja, és nem még jobban felpörgeti, amikor hajnali háromkor kviddicsezni akar (hosszú, de annál gyakoribb sztori). Liznek határozottan szüksége van egy lelki támaszra, és egészen tegnapig azt hittem, hogy tényleg reménytelen, hogy egymásra találjanak.

Éppen az asztalunknál ücsörögtem, és azon tűnődtem, hogy most már legálisan is berúghatok, amikor megjelent Black, és úgy döntött, hogy még azután sem hagy békén, hogy maradandó agyi károkat okozott az asztalon való táncolással.
- Ryans, táncolsz velem? - nyújtotta ki a kezét. Egy pillanatig hezitáltam, aztán elröhögtem magam.
- Álmodozz csak Bla... Oh, jó esték Lumpsluck professzor! - köptem vissza a vajsörömet a poharamba a professzor érkezésére, aki vidáman megpaskolta Black hátát.
- Naa, táncoljunk! - noszogatott Black.
- Miss Ryans, ugye nem fog nemet mondani ennek a fiatalembernek? - kérdezte vidáman a prof. Odavetettem Blackre egy gyilkos pillantást, aztán erőltetetten rámosolyogtam Lumpsluckra, és elfogadtam Black felém nyújtott kezét.
- Mintha lenne más választásom... - dünnyögtem.
Beálltunk a dülöngélő táncosok közé, és eléggé passzívan, de igyekeztünk valami tánc-szerű mozgást végezni. Oké, nem véletlenül vettem fel ezt a cipőt. Ha huszonhétszer elesek benne, már mondhatom, hogy nem tudok többet táncolni, és lepattinthatok mindenkit, aki hozzám szól. Azt senki ne kérdezze, hogy hogyan jött ki a huszonhét.
Amíg a táncoló Lizt és Remust figyeltem, észre sem vettem, hogy nem léptem még rá Black lábára, de amikor feltűnt, gyorsan bepótoltam.
- Ryans, mi van mostanában Lizzel és Remusszal? Olyan furák! - tűnődött. Értetlenül meredtem rá.
- Te tényleg ennyire vak vagy? Ezek fülig szerelmesek egymásba...
- Hát, Liz ettől függetlenül szépen elrohant... - intett a fejével drága barátném felé, aki valóban elsuhant az emberek között.
- Óh, a francba! - morogtam. - El kell mennem... - Utólag magam sem értem, hogy miért mondtam ezt, de mindegy.
- Csak nyugodtan - lépett hátrébb, hogy elengedjen a táncolók között. Átverekedtem magam az embertorlaszon, éa sikerült megtalálnom Lizt is a mosdóban.
Viszonylag gyorsan visszaráztam, de utána már tényleg nem volt kedvem táncolni, szóval egy függöny mögött rejtőzködtem Aleával, aki hozzám hasonlóan akart eltűnni az emberek elől.

Amikor Liz és Remus elváltak, mint nagy hősszerelmesek, előbbi rohant, hogy felérjen a vonatra, utóbbi pedig hagyta, hogy a tekergők lepacsizzanak vele.
Drága barátném kicsit ziláltan esett be a fülkébe, de legalább minden tagja megvolt, maximum a fejét hagyta ott Remusnál, de majd gondolkozok kettőnk helyett én.
Vigyorogva néztem rá, aztán kitört belőlünk a sikítozás, és megpróbáltunk ugrálni, de nem jött össze, mert ráestünk az éppen érkező Lilyre.
Aztán persze visszaültünk, és már egy fokkal nyugodtabbak voltunk, így érett, hatodéves lányok módjára kezdtünk el kivesézni... mindent.
- És akkor azt mondta, hogy szeret engem! - pattogott Liz, még mindig pipacsvörös fejjel. Mi Lilyvel (mivel nem rólunk volt szó), természetesen vigyorogtunk, mint a vadalma, és minden egyes részletet precíz leírással követelünk. - Ja, és Sirius üzeni neked, hogy jössz neki egy tánccal! - jutott eszébe hirtelen. Csak elmosolyodtam, és inkább folytattam a kérdezősködést.
Benézett a büféskocsis boszorkány, így gazdagabbak lettünk egy tonnányi édességgel, és néhány évfolyamtársunk is tiszteletét tette.
Nem kicsit volt fura érzés elmenni a Roxfortból a nyári szünet előtt, már elsőben sem jártam haza, magányosan teltek a szüneteim, tehát eléggé nagy változás volt ez ahhoz képest. Nem igazán akartam belezavarni Lizék ünneplésébe, de aztán megadtam magam, plusz nem igazán akartam még egy karácsonyt a tekergőkkel tölteni.
- Szóval akkor huszonegyedikén lesz a mentőakció? - érdeklődött Lily, kirángatva a bambulásomból. Az ablaknak dőltem, és felpakoltam a lábamat a szemközti ülésre.
- Igen! - válaszolt lelkesen Liz. Ő már nagyon régóta tervezgette ezt az egészet, de ez érthető, elvégre a saját nővéréről van szó. Csak Lorie meg ne tudja, mert megöl. - Zsupszkulccsal fogunk elmenni, és Prevett kitalált valami taktikát - magyarázta.
- Fabian vagy Gideon?
- Gideon. Ő foglalkozik velünk, nem? Azt hiszem, hogy Fabian a külföldieket gyűjti... - agyaltam. Lily megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tudja, és valószínűleg amúgy sem érdekli.
Az ablaknak támasztottam a fejem, és azon törtem, hogy mi lesz ezzel a fura küldetéssel. Persze, úgy volt, ahogy sejtettem. Nagyon sok diáknak nem engedték meg a szülei, hogy eljöjjenek, de volt, akit már nem korlátozhattak (Alice, Black), és volt, aki nem mondta el nekik (én. Ebből baj lesz). Nem is az lett volna a baj, hogy ez egy életveszélyes akció, hanem... de, igazából teljesen ez volt a baj. Szóval kevesen maradtunk, épeszű szülő nem szívesen kockáztatta a gyerekét. Meglepően sok embernek sikerült meggyőzni a szüleit (Liz, Lily, Potter, Remus, Marlene), de ott nyilván más helyzetek voltak, nem úgy, mint Emmánál, akit a szülei még a széltől is óvtak, bár nem tudom, hogy miért, mert kifejezetten értelmes lányuk van.
A nagykorú, vagy felnőtt tagokat nem ismertem, szóval róluk nem tudtam véleményt mondani, de ők már saját maguk dönthetnek mindenről, szóval az ő felelősségük, hogy veszélybe sodorják-e magukat, vagy sem.
Amíg elmélkedtem, nem vettem észre, hogy elbóbiskoltam, így amikor legközelebb felébredtem, már alig tíz percre voltunk a végállomástól.
A pályaudvaron elköszöntünk Lilytől, aki a szülei felé vette az irányt, mi pedig Liz családját kerestük.
- Most jut eszembe, én már varázsolhatok! - kaptam a fejemhez, amikor a ládámat próbáltam átrángatni (Lux heves tiltakozása ellenére is) egy repedésen.
- Ez nem ér! - fonta össze a karjait a mellkasa előtt Liz. Amíg a ládámat lebegtettem, drága barátném megtalálta a családját, nem túl messze tőlünk, a falnak préselődve. Mrs. Price megszorongatott minket (kibírtam volna anélkül is), Mr. Price csak udvariasan üdvözölt, Lottie pedig intézett felénk egy rövid bólintást.
- És mondd csak Lucy, a keresztszüleid mit szóltak hozzá, hogy elkíséred Lizt erre a veszélyes küldetésre? - érdeklődött Mrs. Price, bennem pedig tudatosult, hogy ez bizony egy érdekes szünet lesz. Lizre néztem, aki egy kicsit megrázta a fejét.
- Hát, nem örülnek neki, de nem akarnak befolyásolni a döntéseimben - nyögtem ki végül.
- Nos, mi rettentően hálásak vagyunk, hogy fontosnak tartod Esther visszatérését... - folytatta Mr. Price. Lizre néztem, hogy mentsen már meg, de csak tanácstalanul megvonta a vállát. Végül az mentett meg, hogy elbotlottam, így aztán más lett a téma.