Valami megfejthetetlen

19. Lucy

19. Lucy
Amikor végre elbúcsúztam Liztől és a többiekől, megindultam Lorie és Gid felé, akik a távolból integettek nekem. Egy dolog azonnal feltűnt, amikor végre a közelükbe értem, mégpedig az, hogy Lorie-nak erősen gömbölyödött a hasa. Még nem látszott nagyon, de ha bárki jobban megnézte magának, feltűnt neki. A hátam mögött a csomagom egy csattanással leesett (Lux nem díjazta), és eltátottam a számat. Aztán elkezdtem visítozni és ugrálni, mint egy őrült.
– Hűűű! Ez eszméletlen! Komolyan igaz? – döbbent meg teljesen Liz.
– Igen! Te jó Merlin! Kistesóm lesz, ez annyira király! – vigyorodtam el. Még mindig ámuldoztam a dolgon, de annyira örültem, hogy az valami elképesztő! Lorie utólag elmesélte nekem, hogy féltek a reakciómtól, de ő bízott benne, hogy jó lesz.
– És? Mit tudsz róla? Kisfiú, vagy kislány? Lehetek a keresztanyja? – ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel traktált, amíg végigsétáltunk az utcán, a szállásunkig.
– Az utolsót már elhappolták, bocsi. Lorie egyik jó barátja, meg a felesége lesznek a keresztszülei! És egyébként fiú – veregettem meg a vállát, de még ez sem törte le.
– Hűűű! Mázlista vagy! Én már csak tudom, legkisebb vagyok a családban, de neked lesz hatalmad, muhahaha! – Kicsit sem nézett ki furán. De mindketten hülyeségeket beszélünk, amikor boldogok, izgatottak, szomorúak, dühösek... áh, nagyjából állandóan hülyeségeket beszélünk.
Amikor elbúcsúztunk egymástól (megint), és beléptem a szállásra, Lorie-val találtam szembe magam, aki egy hatalmas ollóval hadonászott.
– Te jó ég, tedd azt le! – kaptam ki gyorsan a kezéből.
– Okés – bólintott, és folytatta a növények öntözését. Amik amúgy nem tudom, hogy kerültek ide. A legrosszabb a terhességében az volt, hogy állandóan mozogni akart. Nem mintha eddig is egy nyugodt természetű nő lett volna, de mióta terhes volt, Gid szerint állandóan mozgott. Jelenleg a harmadik hónapban járnak, és csak ezért nem írták meg nekem, ugyanis meglepetést akartak okozni. Hát, sikerült is. Annyira meg voltam lepve, hogy amikor véletlenül nekimentem Jessnek, elfelejtettem elpirulni, csak egy pillanatig zavartan bámultunk egymás szemébe, de aztán folytattam az utamat a keresztszüleim után.
– Mit szólsz hozzá? Hamarosan utazol, és megismerheted a nagyszüleidet! – mosolygott rám vidáman.
– Őszinte legyek? Baromira izgulok, de... kedvesek lesznek. Remélem. Ugye? – néztem fel rá reménykedve. Elhúzta a száját.
– Tudod, én nem találkoztam velük olyan sokat. Édesanyád... nos, Pat megszakította velük a kapcsolatot, amikor hozzáment Henryhez... a családjaik egy kissé... nehezményezték a kapcsolatukat. Aztán, Diane és Owen kiköltöztek Franciaországba, és nem kellett velük többet találkozni, de ha jól emlékszem, kibékültek valamikor... – tűnődött.
– Ühüm – bólogattam, pontosan olyan fejjel, mint aki semmit sem tud hozzászólni a témához.
Ekkor Gid lépett be, nyomában egy nem várt vendéggel.
– Sziasztok! Lucyt keresi, megölhetem? – kérdezte Jessre mutatva. Mi még mindig döbbenten meredtünk egymásra, amikor felpattantam.
– Először is, nem, nem ölheted meg, másodszor, menjünk ki innen... – közöltem, nem túl barátságosan, és kitoltam az ajtón.
– Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e, mert Liz egy kissé goromba volt, és semmit nem tudtam kieszedni belőle a vonatállomáson, és... bocsi, hogy megint rád törtem... – hadarta el gyorsan. Egy pillanatig elmélázva bámultam rá, aztán megráztam a fejem.
– Semmi gond.. – vontam meg zavartan a vállam. Egy darabig még kínosan álldogáltunk, amikor feljánlotta a kezét.
– Van kedved sétálni? – Liz ezer százalék, hogy kinyír, ha ezt megtudja, ráadásul nem sétálgatunk volt barátokkal kézenfogva, de azért... azért elfogadtam.
– Szép helyen szálltatok meg, az Abszol útnak van olyan része is, ami... hát, nem éppen az abszolút királyság... – nézett körbe. Már mosolyognom kellett, olyan aranyosan próbálta feltámasztani a beszélgetést.
– Lorie nagyon utálja a ronda helyeket, eszünkbe nem jutott volna olyan helyen szállást bérelni – vontam meg a vállam.
– Mikor utazol? – érdeklődött, mialatt elhaladtunk egy utcai zenész előtt.
– Jövőhét kedden.
– Az már csak négy nap... – tűnődött.
– Ühüm – bólintottam. – Nagyon nem megy nekünk ez a baráti társalgás – jelentettem ki.
– Egyetértek – nevetett fel. Végül valahogy sikerült feloldódnunk, és úgy beszélgetnünk, ahogy régen, de azért egy kicsit más volt minden.
Amikor visszaértünk a szállás elé, egykőnk sem tudta, hogy mit kéne kezdeni.
– Lucy... adni akartam valamit, amolyan "örülj, letetted a vizsgáidat, és ezer százalék, hogy mindegyik kiváló lett" ajándékként, csak nem került rá sor, de most oda tudom adni... – nyújtott át egy tenyérnyi, fekete dobozt. Kíváncsian szemléltem, aztán lábujjhegyre álltam, és nyomtam egy puszit az arcára.
– Köszönöm. Ezt meg még gyakoroljuk – mosolyodtam el, az előbbi mozdulatra gondolva. Mosolyogva hátralépett, és megforuldt.
– Jó utazást! – intett nekem, és eltűnt a tömegben. Nagyon sóhajtottam, és nekidőltem az ajtófélfának. Mi rosszat tettem?
Óvatosan leemeltem a doboz tetejét. Benne egy aranyszínű pillangó volt, és miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy egy csat. Ez egy utalás akart volna lenni arra, hogy a hajam állandóan a szemembe lóg? Mosolyogva felcsatoltam, aztán beléptem a házba.