Valami megfejthetetlen

14. Liz

14. Liz
Megvan a maga előnye annak is, ha a barátaid betuszakolnak egy szobába azzal az illetővel, akit történetesen az egyik barátnőd kedvéért csókoltál meg a nyilvánosság előtt, bár amúgy tetszik neked. Az egyik előnye például, hogy muszáj megtárgyalni a dolgot, a másik pedig, hogy addig verheted az ajtót, ameddig akarod, úgyse nyílik ki, ezzel némiképp csökkentve a feszültséget.
- Na jó, elegem van! - kiáltottam dühösen. - Mi a francért nem szólalsz meg?
- Szerintem neked van mesélnivalód - vonta meg a vállát James. Ez mondjuk igaz, de attól még nem lesz könnyebb. Nagy levegőt vettem, és belevágtam.
- Mit akarsz tudni? Hogy miért csókoltalak meg? Két okból. Az egyik, hogy Lily nem hagyott békén, mert szeretné már, hogy az emberek elfelejtsenek titeket egy párként emlegetni. Ez a te sarad. A másik, ami leginkább azt magyarázza, hogy miért mentem bele a dologba, hogy nagyjából tavaly április óta beléd vagyok zúgva. De ez mellékes - legyintettem, kifújva a levegőt. Aztán újra ránéztem, a reakcióját figyelve. Azt hiszem, nem igazán tudott mit kezdeni a magyarázatommal, mert csak bámult rám, aztán perceknek tűnő másodpercek után magához húzott, és megcsókolt. Nem volt olyan heves csók, mint ott, a kviddicspályán, de a célnak megfelelt. Választ adott a fel nem tett kérdéseimre.
- Akkor? - mosolygott rám.
- Igen - mosolyogtam vissza. Megfogta a kezem, és egy gyors alohomórával elindultunk a nagyterem felé. Arra értünk oda, hogy Lucy egy újsággal ütötte a vigyorgó Siriust, miközben Marlene magára borította a töklevét, ijedtében Remus ölébe lökve a lekváros pirítóst, természetesen fejjel lefelé. Csak egy átlagos reggeli.
- Sziasztok! - köszöntem vigyorogva, kissé provokálva, hogy ránk nézzenek. Természetesen elértük a várt hatást. Lily szájából kifolyt az innivalója, Siriusra rátört a köhögőroham, Marlene csak bámult minket, Peter nagyokat pislogott, Remus lehajtotta a fejét, Alice kapkodta a tekintetét körbe a többieken, Frank felmutatta a hüvelykujját, Lucy pedig elejtette a kést, ami ráesett a tányér szélére támasztott pirítósra, ezzel katapultszerűen kilőve azt, bele egyenesen a kancsóba.
- Sziasztok - ismételtem meg a köszönést.
- Helló - nyögte Lucy, de közben félrenyelt, úgyhogy inkább mellőzte a további beszédet. Alice mentett meg a további kínos csendtől.
- Akkor ti most… - köszörülte meg a torkát - hát szóval… jártok?
- Tulajdonképpen… igen - felelte James vidáman. Furcsa volt ezt így kimondva hallani. Olyan jól furcsa. Eközben Lucy újra kapott levegőt, és elém tolta a kosarat.
- Kérsz? Pirítós - mutatta.
- Aha - bólintottam, és kivettem egy szeletet. Reggeli után szünet lévén a semmittevés mellett döntöttünk. Tudtam, hogy jó sok szövegeléssel sem tudom elterelni Lucy figyelmét, de egy próbát megért. Nem mintha nehezemre esett volna. Az össze-vissza beszédben verhetetlen vagyok. Amikor azt hittem, Lucy legalább a mosdóban békén hagy, és elindultam a folyosón a mellékhelyiség felé, valaki hirtelen megragadta a karomat a páncélok közül és berántott. Természetesen a drága barátném volt az, és elszámolta magát, mert az egyik páncél a fejünkre esett, ezzel nekidöntve minket egy másiknak, dominóban feldöntve a többit is.
- Au! Szia, Lucy! - köszöntem fájdalmasan.
- Ugye nem hitted, hogy megúszod a beszámolót? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem hittem, de a remény hal meg utoljára. Kicsit amúgy sajnálom, mármint a reményt. Már az egész világ elpusztult, és ő végignézi mindenki halálát, mert neki kell utoljára meghalni - elmélkedtem.
- Ne tereld a szót, Liz! - nézett rám szigorúan Lucy.
- Mire vagy kíváncsi? - adtam meg magam.
- Mindenre! Hogyan történt? Mi köze ennek az egésznek Lilyhez? Honnan vetted a bátorságot? És mióta? - hadarta egyszuszra a kérdéseit.
- Hááát… igazából Lilynek köszönhetem az egészet. Pár nappal a meccs előtt elkezdett nyúzni, hogy csókoljam meg Jamest az egész iskola előtt, hogy ne akarják folyton összeboronálni őket. Aztán végül beadtam a derekam, mert végtére is így legalább mondhatom Jamesnek, hogy csak Lily miatt csináltam. Amúgy úgy tavaly tavasszal estem belé - tűnődtem. Lucyt láthatóan megdöbbentette az őszinteségem (mindenki magából indul ki), ezért csak annyit mondott:
- Aha.
- Köszönöm ezt a tartalmas megnyilvánulást - meredtem rá.
- Hát, ez… izé… szuper! - nyögte ki.
- Örülök, hogy ennyire örülsz - dünnyögtem.
- Nem, csak… - rázta a fejét Lucy - ez olyan furcsa lesz. Mármint, hogy ő most már így hozzád tartozik, és ezzel együtt hozzám is.
- Ez nem feltétlenül így van, például Tyler is hozzád tartozik, hozzám pedig nem - csúszott ki a számom. Lucy keserűen elmosolyodott.
- Nem igazán bírod, igaz?
- Hát, nem annyira. De nem baj, az a lényeg, hogy te szeresd. Én meg majd elviselem.
- Ez kedves tőled... - mondta enyhén cinikusan. Ez van.
A szünetben nem sok minden történt. Marlene-t hazaengedték az anyukája miatt, Alice-t meg jóformán nem is láttuk, úgyhogy hárman, Lucyval és Lilyvel eléggé összenőttünk. Sok időt töltöttünk a tekergőkkel, én kiváltképp Jamesszel, ha már egyszer járunk. Ez egyébként egészen eltérő érzéseket váltott ki az egyes emberekből. A Potter-rajongótábor természetesen gyűlölt, a távolabbi barátaim örültek (amolyan a te örömed az én örömem alapon), a szűkebb baráti köröm meg még csapatokra bomlott. Voltak, akik húzták a szájukat (khm… Lucy és Sirius), volt, aki rettenetesen hálás volt (na jó, ebbe a kategóriába csak Lily tartozott), volt, aki észre se vette (Frank és Alice), volt, aki abszolút közömbös volt (Marlene és Peter), és volt, akiből semmit nem tudtam kiszedni, mert ahányszor megjelentem valahová, hirtelen valami sürgős dolga támadt. Ez (nyilván) Remus volt, aki eddig sose viselkedett így, csak akkor hasonlóan, amikor Markkal együtt képviseltettem magam. Ez fura.
Egyik délután a tóparton ücsörögtünk, meglepő módon teljes létszámban (még Alice és Frank is megtiszteltek a jelenlétükkel), amikor Lily panaszosan felnyögött.
- Jövő héten pályaválasztási tanácsadás, és fogalmam sincs, mit akarok kezdeni az életemmel. Ti mit fogtok csinálni?
- Amit Ágas - vágta rá Sirius. A maguk módján egy nagyon összetartó páros voltak, és egy egy ilyen mondatukból annyira látszott, hogy milyen mély valójában a barátságuk, még ha ezzel tisztában se voltak.
- Én auror leszek - mondta James magához képest komolyan.
- Én nagyon vacilálok. Harmadévig az volt az álmom, hogy egyszer híres kviddicsező leszek, de rájöttem, hogy nem feltétlenül ezt akarom. Tavalyig biztos voltam benne, hogy a Varázslény-Felügyeleti Főosztályon akarok dolgozni, de a támadások ráébresztettek, hogy sokkal nagyobb szüksége van manapság a varázsvilágnak aurorokra. Nem lenne szabad ilyen időszakban elpocsékolnom a tehetségemet, mert nagyon kevés boszorkány és varázsló képes elvégezni az Aurorképzőt, de azt hiszem, én köztük vagyok - sütöttem le a szemem. Lucy csodálkozva pillantott rám.
- Ezt még sose mondtad.
- Nem kérdezted - vontam meg a vállam. - És te?
- Fogalmam sincs. De azért van a tanácsadás, hogy tanácsot kapjunk - mutatott rá. Meghökkentem. Lucyból simán kinéztem, hogy a jövőjére is van A, B és C terve, pontosan kidolgozva.
- Ez kicsit megnyugtat. Bocs, Lucy - sóhajtott fel Lily. Lucy csak legyintett.
- Pacsi! - tartotta az öklét Lilynek.
- Nem panaszkodásnak mondom, de nekem van a legnehezebb dolgom. Nem sok munkahelyre vesznek fel egy… - kezdte Remus, de gyorsan elhallgatott, mert rájött, hogy majdnem elszólta magát. Lucy bólintott, hogy tudja (nem lep meg), így kettőre csökkent a potenciális rájövők száma, de szerencsére Alice és Frank el voltak foglalva egymással.
- És ti? - fordultam feléjük, oldva a kínos csendet.
- Háát - húzta el a száját Alice - a szüleim azt szeretnék, ha valami kevésbé veszélyes munkát választanék az aurorságnál. Azt mondják, ha már annyira érdekelnek a nyelvek, dolgozhatnék a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán, mondjuk a Nemzetközi Varázsjogi hivatalban, mert az olyan különleges, nem sok mindenki kerül be oda. Nem értik, hogy Tudjukkit és a halálfalókat nem győzhetjük meg észérvekkel meg törvényekkel, azokkal eddig se foglalkoztak! Képzeljetek el egy tárgyalást velük! Röhejes az egész! Én akkoris auror leszek! - egészen kipirult beszéd közben. Frank átkarolta.
- Veled megyek - mosolygott rá.
- Hová? - kérdezte meglepetten Alice.
- A világ végére is.
Asszem, ezen a ponton kezdett el Lucy diszkréten öklendezni (lehet diszkréten öklendezni? Ki kell próbálnom), én meg rájuk mosolyogtam. Annyira aranyosan (ugyan kissé túl nyálasan) szerelmesek egymásba, hogy az elképesztő.
- Peter? - tette fel a kérdést Lucy, terelve a figyelmet.
- Nem tudom - vonta meg a vállát a fiú. - Majd lesz ahogy lesz.
- Köszönjük ezt a szép, filozofikus mondatot - akartam mondani, de Lucy mintha ezt előre látta volna, belekönyökölt az oldalamba. A kívánt eredményt elérte, ugyanis nem mondtam semmit, csak felvisítottam, és üldözőbe vettem. A többiek nevetve néztek utánunk, hogy tűnik el az alakunk a kastély falai mögött.

***********************

- Miss Price! - szólított McGalagony. Nagy levegőt véve beléptem az irodájába.
- Jó napot, McGalagony professzor - köszöntem. Kinyitott egy nagy naplót, és elkezdte böngészni a jegyeimet.
- Nos, kisasszony, ezekkel az osztályzatokkal nagyjából bármit kezdhetne. Mit szeretne csinálni? Van valami konkrét terv?
- Auror szeretnék lenni - mondtam. McGalogony felvonta a szemöldökét.
- Valóban? Maguk nagyon elszántak. Maga az ötödik ebből az osztályból, aki ezt mondja. Már ha nem számítjuk Mr. Blacket, aki a pokolba is követné Mr. Pottert - sóhajtott.
- Ötödik? Sirius nélkül? - csodálkoztam. - James, Frank, Alice és…
- Miss Evans.
- Lily?! - ha az előbb csodálkoztam, most teljesen elképedtem.
- Nem biztos a dolgában, de felvette a szükséges tárgyakat - felelte. - Akkor, magának is azokat írjam fel?
- Igen, és még a lénygondozást - bólintottam.
- Legendás lények gondozását? - kérdezte.
- Igen. Azt a tantárgyat mindenképpen felveszem. Nagyon érdekel.
- Rendben, de tudnia kell, hogy ezekből a tantárgyakból szükséges minimum várakozáson felüli eredményt elérni az RBF vizsgákon. A RAVASZ szintű képzés sokkal nehezebb.
- Igen, professzor. Viszontlátásra!
- Viszontlátásra!

**********************

A klubhelyiségben izgatott duruzsolás fogadott. A barátaim a kanapé körül csoportosultak, és a McGalagonnyal való beszélgetés eredményét tárgyalták meg.
- Lucy, te jössz! - szóltam a barátnőmnek, aki nyilván elfelejtette az időpontját, bár már így is el volt késve.
- Merlin süvegére, már ennyi az idő? - szörnyülködött, és kirohant a klubhelyiségből. Kicsit ugyan nekiment az ajtófélfának (lehet egyáltalán egy festményajtónak ajtófélfája? Lehet, hogy inkáb festményfélfa), de ez lényegtelen.
- Lily - fordultam inkább a vörös hajú lányhoz -, miért nem mondtad, hogy te is auror szeretnél lenni?
- Mert nem tudtam. Múlt héten, a amikor erről beszélgettünk a parkban, elgondolkodtam, utánanéztem, és felvettem a szükséges tárgyakat. Még nem vagyok biztos benne, úgyhogy felvettem a gyógynövénytant is, mert az is érdekel - felelte kissé elvörösödve. Az elkövetkezendő húsz percben mindenki elfoglalta magát. Lily Alice-szel beszélgetett, Frank Remust faggatta, James és Sirius egymást üldözték (a kiváltó esemény ismeretlen), Peter meredt ki a fejéből, én meg elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem. Tíz perc után becsuktam (pedig éppen Heléna szökéséről volt szó, ami nem kicsit izgalmas), és elkezdtem a kezemet tördelni Lucy miatt. További tíz perc eltelte után Lucy meg is érkezett.
- Na, mi volt? - kérdeztem izgatottan. Nagyjából mint vizsgák után.
- Lehet, hogy nyomozó leszek - mosolyodott el, én meg megöleltem.