Valami megfejthetetlen

2. Liz

2. Liz
Miért van az, hogy a tanárok csak az RBF vizsgákról tudnak papolni?
A nap végére hatszor hallgattuk végig a monológot. De nem szaladok ennyire előre, hanem ott folytatom, ahol Lucy abbahagyta. Az egész azzal kezdődött, hogy éjszaka nem aludtunk, mert mindenkinek volt elég mesélnivalója a nyárról. Marlene előadta a roxmortsi beégését, amikor véletlenül beleütközött Siriusba egy halom reumára való kenőccsel a kezében, amik természetesen kirepültek a kezéből, Sirius pedig jót röhögött rajtuk, és Marlene nem igazán tudta elhitetni vele, hogy a nagymamájának lesz. Szegény csaj. Én elmeséltem nekik a csodálatos nyaralásunkat, amikor is Esthie annyit ivott a tengerből, hogy hányt, és haza kellett mennünk. Hogy a drága nővérem miért vetemedett ekkora hülyeségre? Egyszerűen szerelmes. Kicsikét elment az esze.
A legjobb sztorija Lucynak volt, ő ugyanis Amerikában töltötte a nyarat, és ez az ő személyiségével egyet jelentett a katasztrófával. Ott ugyanis az éjszakai kóborlás közbeni csendes gondolkozás nehezen abszolválható, így hát néhány ember hallása bánta a kitöréseit a manhattani utcákon. Előadta az emberek reakcióját egyes mondataira (akcentussal együtt), mi pedig dőltünk a röhögéstől. Alice Frankéknél nyaralt két hétig, úgyhogy kicsit szívtuk a vérét. Lily többnyire csendesen hallgatott minket, de én megelégeltem, és megkérdeztem tőle:
- És a te nyarad milyen volt?
- Nem történt semmi különös - csavargatta zavartan az egyik hajtincsét.
- Na, és mi van Pitonnal? Jártok? - úgy bukott ki belőlem a kérdés, ahogy minden olyan dolog szokott, aminek nem kéne.
- Dehogy járunk! - tiltakozott - Csak barátok vagyunk.
- Kívülről nem úgy tűnik - mondta Lucy gúnyosan, mire megdobtam egy párnával. Ebből persze óriási párnacsata kerekedett, reggel hatkor pedig úgy döntöttünk, hogy felesleges lenne elaludni, úgyhogy inkább komótosan elkészültünk és lementünk reggelizni. Még viszonylag csend volt, így nem meglepő, hogy a hangos röhögésre felkaptuk a fejünket. Természetesen a tekergők érkeztek meg, teljes létszámban.
- Na, ki vagyok, Evans? - fogta be Lily szemét James.
- Életem megkeserítője - sóhajtotta a lány.
- Nem kell már ilyenkor mogorvának lenned, hosszú még az év! - vigyorgott James. Mi úgy döntöttünk, hogy elég lesz ennyi kaja ebédig, és sietve elhagytuk a termet. Mivel le kellett mennünk a pincébe, úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a harmadik órában szükséges tankönyveimért, ráér az akkor is. Lucy azonban valószínűleg nem így gondolkodott, vagy csak véletlenül se akart időben érkezni, de Lumpsluck előtt két másodperccel ért oda hozzám. A teremben megcsapott az a tipikus bájital-szag, ami az emberekből a legkülönfélébb érzéseket váltott ki. Lily és Piton imádta, Marlene gyűlölte, mi, többiek pedig elviseltük. Ez alól a rendszer alól csak a tekergők voltak kivételek (mint mindig), mert ők az SVK-n kívül az alapján rangsorolták a tárgyakat, hogy észreveszi-e a tanár a beszédet, avagy sem. Bájitaltanon hallgattuk végig először az RBF-monológnak keresztelt végeláthatatlan szóáradatot, miszerint a legfontosabb vizsgánk az RBF, és ezen múlik a jövőnk. A dupla óra második felében a méregfelismerésről esett szó, Piton pedig brillírozott. A következő óránk mágiatörténet volt (uncsi), aztán lénygondozás (végre valami jó), utána átváltoztatástan (nehéz), gyógynövénytan (elmegy), az utolsó pedig SVK. Az összes tanár az RBF-fel kezdte, azon kívül pedig a megszokott mederben zajlottak az órák. Kivéve a sötét varázslatok kivédését. Miss Frances Towler professzor ugyan nem volt valami nagy szám (de lényegesen szimpatikusabb, mint a tavalyi tanárunk), azonban olyan dologgal készült, amire az elmúlt négy év szenvedése után a legjobban szükségünk volt. Gyakorlat! Általában könyvből tanultunk, esetleg a professzor kipróbált rajtunk átkokat, mi meg védekeztünk, ahogy tudtunk (kicsit drasztikus módszer), vagy szimplán bemutatta, oszt' tanuld meg. Towler professzor párba állított minket, és azt kérte, hogy párbajozzunk. Hogy fel tudja mérni az ismereteinket és a képességeinket. Én Remusszal kerültem össze, aminek nem igazán örültem, mert a srác egy kétlábon járó lexikon, több varázsigét tud, mint az egész évfolyam együtt. De még így is jobban jártam, mint Lucy, akit Siriusszal raktak össze, vagy Lily, aki Jamest kapta párjául. Alice Frankkel volt, Marlene pedig Peterrel. (Csak később jöttem rá, milyen ironikus is volt ez a beosztás.) Kicsit fiúk a lányok ellen harcnak tűnt, és a professzor végig a lányoknak szurkolt. Lehet, hogy feminista, ki tudja. Nekem nem sikerült győznöm, és Lilynek meg Marlene-nek sem, de Alice-nek és Lucynak igen. Az előbbi nagyon ügyesen párbajozott, az utóbbit pedig fűtötte a gyűlölet. A délutánunkat Lucy és én a parkban töltöttük, de csak miután meglátogattuk a könyvtárat. Lehuppantunk egy hatalmas fa árnyékába, és olvastunk együtt, és mégis külön. Hirtelen üvöltözésre lettem figyelmes:
- Nem, Potter, nem engedem, hogy megsimogasd a hajam! Hogy képzeled, hogy ilyet egyáltalán megkérdezel tőlem?! És nem, nem megyek veled Roxmortsba! Akadj le rólam, és keress magadnak egy olyan lányt, akinek nem támad okádhatnékja tőled! - A hang tulajdonosa természetesen Lily volt, aki fújtatva rohant vissza a kastélyba, a tekergők pedig letelepedtek a tó mellé. Hirtelen becsuktam a könyvet, és még mielőtt átgondoltam volna, mit is akarok kérdezni, megszólaltam:
- Szerinted melyik a leghelyesebb tekergő?
Lucy eldobta a könyvet ijedtében.
- Ezt hogy érted?
- Ahogy mondom. Külsőleg.
- Jóságos Merlin. Ha muszáj döntenem… talán Black - itt esett le az állam. Lucy igyekezett megnyugtatni:
- Nyugi, nem kell sokkot kapni, külsőre tényleg viszonylag helyes. A jellemét hagyjuk…
- Oké, csak megijedtem - mondtam, amikor a szívverésem visszaállt a normál állapotba.
- Szerinted? - kérdezte Lucy.
- James - feleltem talán túlontúl gyorsan.
- James? - szaladt fel a barátnőm szemöldöke.
- Nem mondhatod, hogy nem helyes - ködösítettem. Igazság szerint tetszett James, de ezt a világért se valottam volna be a tekergő-ellenes Lucynak.
- Szerintem hanyagoljuk a témát.
- Az lesz a legjobb.
Tovább olvastunk. Egyszer csak víz sprickolt az arcunkba. Felnéztem, és sikítva konstatáltam, hogy Sirius remek poénnak tartja, hogy lelocsol minket. Lucy oldaláról érkezett is a kioktatás az elvárható emberi normákról.
- Black, te idióta! Legalább próbálnád megőrizni a látszatát, annak, hogy ember vagy, és nem pedig egy állat! Azonnal szárítsd meg a könyvemet, és te fogod visszavinni Madam Cvikkernek! Megértetted? - kiabálta erősen gesztikulálva, Sirius meg csak röhögött.
- Nyugodj le, Ryans, a végén még kipukkadsz!
Végül aztán Sirius megszárította a könyvet, és megígérte, hogy ő maga fogja visszavinni a könyvtárba. Itt kirobbant belőlem a nevetés, mert elképzeltem a tekergőt a könyvtárban. Egyébként pedig amit Sirius Black ígér, azt nem szabad készpénznek venni. Lucy is erre juthatott, erősködött, hogy tegye le a Megszeghetetlen Esküt, de erről szerencsére sikerült lebeszélnem. Ezek után viszonylag nyugodt délutánunk volt, és teljesen tekergőmentes.
Este a szobánkban lejátszottuk a szokásos: „Hová tetted a hajkefémet?” „Nézted már a papucsomban?” „Nem, de itt van!” „Láttátok a baglyom kajájának a dobozát?” „Igen, Alice szekrényébe tettem, azt hittem, az ő nasija!” párbeszédeket, aztán hullafáradtan dőltünk az ágyba. Nem bírtam volna ki még egy átálvatlan éjszakát.