Valami megfejthetetlen

9. Lucy

9. Lucy
Lumpi karácsonyi partija meglehetősen unalmas lett volna az idióták nélkül. De tényleg. Hogy lehetnek annyira hülyék... vagy Remus hogy lehetett annyira hülye, hogy nem készült fel a teliholdra?!
Lényegtelen. Nem sokkal azután távoztam, hogy ők elmentek, mert Dumbledore feltétlen szükségét érezte annak, hogy táncolni kezdjen, így inkább megóvva az ép elmémet, leléptem, Jess pedig, mivel szerinte logikus döntéseim vannak, követett. Egyébiránt, rendkívül kedvesen viselkedett velem, bár igazából már megszoktam, de az est legviccesebb része az volt, amikor felkért táncolni, aztán a végén megcsókolt, és a tekergők leeső állal figyelték a jelenetet. Szerintem azóta sem tudták felvakarni a padlóról.
Másnap, miután összekapartam Lizt, elköszöntem a többiektől, meg persze Jesstől (Hogy lehet, hogy minden második mondatomban szerepel? Totál bediliztem!), aztán felkészültem egy újabb magányos karácsonyra, amit a macskámmal fogok tölteni. Hurrá. Liz mindig hazamegy, bár nem úgy nézett ki, mint aki felettébb vágyik a társaságomra, Lily, Marlene meg Alice szintén. Jess maradt volna, de egyenesen követeltem, hogy menjen haza. Ilyen vészterhes időkben fontos a család. Csupán annyi volt furcsa az egészben, hogy a tekergőket nem láttam a távozók között. Bár... lehet, hogy Remus mellett maradtak a gyengélkedőn. Igen, felettébb valószínű.
Amíg visszasétáltam a kastélyba, azt a medált forgattam az ujjaim között, amit a tizenhatodik születésnapomra kaptam Lorie-tól és Gidtől. Ezüstből volt, és két darab liliomot ábrázolt. Halványlila gőzőm sincs, honnan szerezték, de nagyon megszerettem. Igaz, hogy mondjuk Lizzel éppen rosszban voltunk a szülinapomon, de ez van, attól még nem törhette le a kedvemet. Az se nagyon, hogy nem szólt hozzám, és pillecukor-agyi-állapota miatt, valószínűleg, még azt is elfelejtette, hogy szülinapom van.
Ami azt illeti, már csak egy dolgot vártam, de azt nagyon. A levélre, amit néhány hete küldtem, még nem érkezett válasz, de elég türelmesnek ítéltem magam ahhoz, hogy kivárjam. A lényeg az, hogy sínen vagyok, és ha kell, akkor a szüleim egész évfolyamának írni fogok.
A hó miatt szinte egészen lehetetlen volt közlekedni, bár én a pálcámmal olvasztottam magam előtt az utat, néhányan nem tettek így. Például amikor az egyik gyógynövénytanórára mentünk, Liz Thomsonnal együtt lépkedett a magas hóban, és kétséges volt, hogy egyáltalán bármeddig is eljutnak. Mondjuk az, hogy Thomson mit keresett ott, örök rejtély számomra. Jessel mi a logikusabb utat választottuk, és inkább magunk előtt olvasztottuk a havat.
Szörnyen hideg volt, majd' lefagyott az orrom, mert amúgy egy kötött sapka, sál, meg kesztyű kombináció miatt csak az maradt szabadon, és legszívesebben visszarohantam volna a kastélyba, csak megláttam, hogy Hagrid nekem integet a kunyhója mellől, egy lapátra támaszkodva, így egy sóhajjal felé vettem az irányt.
– Lucy! De rég láttalak, mintha ki sem tennéd az orrod a kastélyból! – köszöntött a sajátos módján, én pedig elmosolyodtam.
– El voltam havazva. Szó szerint – mutattam az udvarra. Hagrid felnevetett, aztán beinvitált a házába egy teára. Házi készítésű süteménnyel is kínált, de úgy döntöttem, hogy inkább nem eszek belőle, mert azzal ölni lehetne...
Amikor visszaértem, arra lettem figyelmes, hogy konkrétan kevesebb diák van itt, mint az elmúlt években bármikor, ami azért eléggé hihetetlen. Bár... ilyenkor nyílván mindenki a családjával tölti az ünnepeket. Jó nekik, chh... Én nem megyek haza, elvégre repülőre, vagy hajóra kéne szállnom, mert máshogy képtelenség eljutni Manhattanbe. Kicsit sajnálom, hogy nem látom Loriékat, de már hozzászoktam, hiszen elsőéves korom óta egyedül töltöm a karácsonyt. Liz képtelen megérteni, hogy amikor arról csacsog, hogy milyen király lesz újra látni a szüleit, összerándul a gyomrom, és minél hamarabb el akarok tűnni a teremből, vagy szobából, ahol vagyunk.
A folyosók fel voltak díszítve, a portrék becsiccsentettek, konkrétan senkivel sem találkoztam, amíg felmentem a klubhelyiségbe. Ahol talán ketten lehettek összesen. Csodás. Ledobtam a kabátomat, aztán felnyalábolva a táskámat és minden tanulniválómat, majd a könyvtár felé vettem az irányt. Vajon ha bemagolom az összes tankönyvet, az mennyi időt fog igénybe venni? Hát... valószínűleg nem sokat, mert a beadandókkal alig pár óra alatt végeztem. Igaz, hogy sötét volt már, de mivel a könyvtár még nem zárt vagy egy óráig, eltűnődve kezdtem a sorok között mászkálni. Észre sem vettem, hogy már vagy öt könyvet tartottam a kezemben, amikor Madam Cvikker rám szólt, hogy zárás van, szóval gyorsan elvittem azt a pár olvasnivalót, és visszacammogtam a klubhelyiségbe, bár be kell hogy valljam, azért volt pár kellemetlen pillanata ennek a sétának, többek között erre emlékeztet egy jó nagy tintafolt is a pólómon.
A szobánkban ledobtam mindent az ágyam mellé, elvégre ha egyedül vagyok nem kell ügyelnem a rendre, és halkan dúdolgatva csomagoltam be a maradék ajándékokat, amiket nem kellett messzire küldenem.
A vacsoráról teljesen elfeledkeztem, mivel a könyvtárban igen tiszteletre méltó mennyiséget fogyasztottam el az édességekből, amiket az ágyam alatt találtam, valószínűleg Liz elől dugtam el. Szóval, mivel az éhhalál kerülgetett, tekintve, hogy nem reggeliztem, ebédeltem, és vacsoráztam, úgy döntöttem, lemegyek a konyhába.
Kint totál sötét volt, a csomagolás több időt vett igénybe, mint sejtettem, így Liz volt ajándékával a kezemben (végül egy ébresztőórát küldtem neki) sétáltam le a pincefolyosóra.
A baj ott kezdődött, amikor hangokat hallottam a konyháról, de azért bementem. Bent a tekergők vacsoráztak, illetve Black és Potter. Egy pillanatig mind a hárman szótlanul meredtünk egymásra, de aztán megvontam a vállam, és lehuppantam melléjük. Ezt ők valószínűleg úgy értelmezték, hogy akkor most fegyverszünetet kötöttünk erre a fél órára, szóval zavartalanul folytatták tovább a beszélgetést.
– Tényleg, Ryans, te miért nem mentél haza? – fordult felém egy váratlan pillanatban Black.
– Sosem megyek. Nem tűnt még fel? – kérdeztem gúnyosan. Attól, hogy ideiglenesen nem ordítom le a fejüket, a modoromon még nem fogok változtatni.
– De, csak eddig nem érdekelt – vigyorodott el, én meg legyintettem.
– Igen, csak olyan kis szomorkásan turkálsz a kajádban, hogy még a végén megszánunk! – vette át a szót Potter. Dühösen néztem fel.
– Semmi szükségem nincs a szánalmatokra! – mondtam szikrázó szemekkel. – Egyébként is... TI miért nem mentetek haza? Úgy tudtam, Potteréknál töltitek a szünetet! - Próbáltam leolvasni bármit is az arcukról, de igen jók voltak a kifejezéstelen arc kifejezésében.
– Tudod, Ryans, amikor tengap, az öreg Slucki partiján odajöttél hozzánk, és flegmán közölted velünk, hogy Liz keres minket, azt hittük, hogy sejted, hogy... – kezdte, de félbeszakítottam.
– Hogy Remus vérfarkas? Könyörgöm, a tekergőknél valami szokás ez, hogy állandóan hülyének néznek? – fontam össze a karom a mellkasom előtt.
– Nem vagy hülye, csak néha nem veszed észre a nyílvánvaló dolgokat!
– Összekeversz Lizzel – mondtam halkan, aztán felálltam az asztaltól. – Jó éjt – köszöntem összeszorított szájjal, és visszasiettem a toronyba.