Valami megfejthetetlen

18. Liz

18. Liz
A vizsgák terhétől megszabadulva önfeledten beszélgettünk a Tövis Teaház egy eldugott kis asztalánál. Haha, jó vicc. Igazából röhögtünk a nyomorunkon, bizonyos időközönként valamelyikünk sírva fakadt, különböző okokból kifolyólag.
- Hogy mondhatott ilyet?! - zokogott fel éppen Lily. - A legjobb barátom volt! Hogy volt képe sárvérűnek nevezni? Azt mondta, én más vagyok! Hogy engem nem tart… - itt elcsuklott a hangja. Óvatosan átkaroltam.
- Mindig is tudtuk, hogy köcsög - vonta meg a vállát Lucy. Rosszallóan meredtem rá.
- Lucy, ilyet nem mondunk egy szomorú lánynak. Inkább valami olyasmit, hogy nem gondolta komolyan, biztos bocsánatot fog kérni… - méláztam.
- Ez rettenetesen kiábrándító - fintorgott Lucy, megrázva szőke tincseit. Lily is elmosolyodott.
- Inkább foglalkozzunk az én problémámmal! Hogy merészel csak úgy… szakítani velem?! Milyen mondvacsinált indok az, hogy nem sokat beszéltünk az elmúlt időben? Most voltak életünk nagyjából legfontosabb vizsgái! Tuti, hogy van valakije. Utána kell járnom - mondta Lucy leginkább saját magának.
Ekkor Marlene vette át a helyét. Ő nem kiabált, inkább csak könnyes szemmel suttogott maga elé.
- Nem… nem akarom elveszíteni… az orvosok nem tudják, mi a baja… sosem láttak ilyet…
- Tényleg, Liz, mit találtál ki Esther megmentésére? - vonta fel Lily a szemöldökét, kicsit kizökkentve Marlene-t.
- Hát, semmit… - hebegtem zavarodottan, visszaemlékezve a pár nappal ezelőtti eseményekre.

**********************

A Tiltott Rengeteg még farkasként se nyújtott túlságosan bizalomgerjesztő látványt. Borzongva követtem Jameset az erdő mélyére. Már vagy öt perce kutyagoltunk, amikor kezdett elegem lenni a tudatlanságból. Gyorsan elészaladtam, és visszaváltoztam.
- Elmondanád, hogy hová megyünk? - tettem csípőre a kezem. James megforgatta szarvasszemeit, és továbbindult. Morogva lépkedtem a nyomában. Újabb öt perc után végre megálltunk.
- Na, na, naaaa? - türelmetlenkedtem ugrabugrálva.
- Erre - húzott magával James. Átvágtuk magunkat egy bokron, nekem pedig elakadt a szavam.
Kerítéssel elkerítve egy róka nagyságú élőlény látszott.
- Ez a lény egészen biztosan nem szerepel Göthe Salmander könyvében - mondtam ki az első, egészen meglepő gondolatomat.
- Nem - bólintott James.
- És sehol máshol se.
- Nem.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a lény eddig nem létezett - húztam össze a szemöldököm.
- Valóban nem - vigyorgott.
- De… lehetetlen új élőlényt keresztezés nélkül létrehozni…
- És mi van a Genesisával? - kérdezte James, a reakciómat lesve.
- De az csak egy legenda… soha senki nem látta… - makogtam elképedve.
- Mert nem jó helyen keresték. A Genesisa varázslata a képzeletben rejlik. El kell képzelni mindent. Magát a Genesisát, a majdani élőlényt, a Genesisa megtalálását, mindent.
- És erre hogy jöttél rá? - meredtem rá döbbenten.
- Mondanám, hogy egyszerűen a zsenialitásom az oka, de valójában… amikor mindezt elképzeltem, álmodtam - vonta meg a vállát. - Álmunkban sokkal részletesebben tudunk fantáziálni, mint ébren.
- Aha - bólintottam, még mindig sokkhatás alatt.
- És hol van? A Genesisa? - jutott eszembe egy egyáltalán nem mellékes kérdés. James egy nyakláncot húzott elő a zsebéből. A láncon egy medál lógott a négy őselem jelképével. A kezembe helyezte.
- Azta! - ennyit bírtam mondani. Vissza akartam adni neki, de csak legyintett.
- Maradjon nálad! Jobb helye lesz.
- Miért? - kérdeztem hirtelen.
- Mit miért?
- Miért idézted meg a Genesisát? Miért teremtettél egy új fajt?
- Segíteni akarok neked megtalálni a nővéredet - mondta, majd hosszan megcsókolt. Amikor elhúzódott tőlem, komolyan a szemembe nézett.
- Erről ne szólj senkinek! Még Lucynak se.
- Rendben - nyeltem egy nagyot, felkészülve egy újabb titkolózásra.
- És hogy hívják a fajtáját? - néztem az ezüst szőrű, békés állatra.
- Találd ki te!
- Legyen ventumin. Az utalna arra, hogy eggyé tud válni a széllel. A neve pedig Aurana. Mit szólsz?
- Tökéletes! - mondta, és újra megcsókolt.