Valami megfejthetetlen

24. Liz

24. Liz
A terv az volt, hogy kialudjuk magunkat, és másnap fitten és üdén (és időben) megyünk órákra. Sajnos már azon a ponton hiba csúszott a tervbe, hogy nem bírtam elaludni. Szokásos Liz-dolog, folyamatosan azon kaptam magam, hogy mozogni akarok, nem pedig feküdni az ágyban. Hajnali egy környékén feladtam az alvásra tett kísérleteimet, és elhatároztam, hogy repülök egy kört, hátha az segít. De egy újabb véletlen folytán olyan esetnek lettem szemtanúja, amit… nos, még mindig nem értek kristálytisztán. A Roxfortról tudni illik, hogy bár éjszaka nem lehet kijárni, nem igazán lehet elkerülni azt, hogy összeakadj egy-két másik diákkal. Ahogy a tó felett repültem, kiszúrtam két, sötét talárba öltözött alakot, amint átsuhannak a parkon, be a tóparti fák alá. Ha nem lennék Liz, otthagytam volna őket. De mivel Liz vagyok, ezért óvatosan leereszkedtem a fa egyik ágára, és onnan figyeltem őket. Az egyik Jess Tyler volt, a másik pedig… Arabel. Közelebb húzódtam, hogy halljam, miről beszélnek.
– Hallottál apám tervéről? – kérdezte a lány tőle szokatlan magabiztossággal. Jess rázta a fejét. – Öt egyszerű fázisból áll. Az első, hogy engem a hatalmába von. A második az erőfitogtatás. A harmadik az, hogy magára haragítja az ellenfeleit. Ez volt Esther Price elrablása. A negyedik a legbonyolultabb. Engem kell rávennie arra, hogy az iskolában megöljek valakit. Ezzel akarja elvenni a varázslók Dumbledore-ba, és ezáltal a Roxfortba vetett hitüket. Az ötödik ezután már gyerekjáték. Hatalom. Méghozzá Voldemortnak – fintorgott Arabel. Teljesen nyugodtan mondta ki azt a nevet, amitől mindenki rettegett. – Szóval a negyedik fázisnál kell megakadályoznunk. Egyelőre kitartok, de nem bírom sokáig. Segítened kell. Már ki is találtam, hogyan. Persze, ha vállalod. Eléggé… kockázatos, de te elég erős vagy hozzá. Apám azt hiszi, most az Imperius-átkának hatása alatt állok. Ez részben igaz. Az idő kilencven százalékában így is van. De vannak olyan időszakaim, mint ez most, amikor teljesen leküzdöm az átkot. Ha Százfűlé-főzettel felvennénk egymás alakját, akkor te, aki sokkal erősebb varázsló, és nem mellesleg sokkal jobb okklumentor vagy, mint én, simán leküzdenéd az átkot, ráadásul apám se jönne rá a dologra. De tényleg elég kockázatos. Vállalod? – nézett Arabel könyörgőn a fiúra. Jess bólintott.
– Persze – aztán (és ezt a részt mindig nem tudom felfogni) magához húzta Arabelt, és megcsókolta! Annyira sokkolódtam, hogy nekimentem egy ágnak.
– Mi volt ez? – húzódott el Arabel Jesstől.
– Biztos valami állat. Menjünk! – javasolta Jess. Én is visszarepültem a kastélyba, de aludni továbbra se tudtam.

***************

Másnap reggelre olyan voltam, mint egy hulla. Lily fel is sikoltott, amikor föléhajoltam, hogy felébresszem. Lucy azonban annyira jó hangulatban volt, hogy rögtön arra jutottam, hogy nem beszélek neki arról, amit előző este megtudtam. Egy titokkal több, mit nekem az. Ahogy a nagyterembe értünk, ki is derült, hogy mi okozta Lucy jó hangulatát. Sirius neonrózsaszínre (!!!) festett hajjal ücsörgött az asztalnál. A fejére ugyan húzott egy sapkát, de így is eléggé látszott ahhoz, hogy hisztérikus vihogás törjön rám. Alice is rálkezdett, aztán Marlene, Lily, Lucy pedig előadta a leggonoszabb nevetését, de rálépett a cipőfűzőmre, így hasra estünk, én magammal rántottam a belém karoló Alice-t, akin átzuhant Marlene, Lily pedig annyira röhögöt, hogy összeesett, pont a kupac tetejére. Pár alsóbb éves furcsán meredt ránk, és nagy ívben kikerülve minket ült le a helyére. Amikor végre felvergődtünk az asztalhoz, oldalba böktem Lucyt.
– Van valami közöd a dologhoz? – mutattam a rózsaszín hajú fiúra.
– Lehetséges – bólintott vigyorogva. Csak aztán Potter felüvöltött, és az felfelé mutatott. Ez nála azt jelentette, hogy megjöttek a baglyok. Miközben elvettem Christytől a Prófétát, és szokás szerint Lucy kezébe nyomtam, észrevettem egy borítékot is nála. Azt azonban nem akarta odaadni.
– Christy! – húztam össze a szemöldökömet, de a madár csak elfordította a fejét. – Christmas! Azonnal add ide azt a levelet! – emeltem meg a hangom. Christy megadta magát. A boríték elég díszes volt, vörös pecséttel, és hosszú, kacifántos címzéssel, amit több másodpercbe telt kisilabizálnom: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore részére. Torkomon akadt a pirítós.
– Szóval ezért nem akartad odaadni… – suttogtam Christynek, és megsimogattam a buksiját. Igen, egy bagolynak. A komoly címzés láttán úgy döntöttem, nem lenne illendő, hogy elolvassam, szóval Lucyt magammal rángatva indultam fel az igazgatói irodába.
– Mi az? – meredt rám értetlenül a folyosón.
– Egy levél. Dumbledore-nak – mutattam fel a kezemben lévő borítékot. Miután elhárítottuk az akadályokat, végre odaértünk Dumbledore szobájához. Nagy levegőt vettem, és bekopogtam. Dumbledore énekelve (?) nyitott ajtót, aztán észrevette a komoly ábrázatunkat, ő maga is elkomolyodott.
– Jó napot, professzor úr!
– Miss Price! Miss Ryans! Mi járatban vannak errefelé?
– A baglyom, Christy egy önnek szóló levelet kézbesített – nyomtam a kezébe a borítékot.
– A minisztériumból jött. Valószínűleg átvizsgálták a bagoly szállítmányát, és amikor láttak, hogy a Roxfortba megy, egyszerűen mellérakták ezt. Köszönöm, kisasszonyok! – mosolygott ránk Dumbledore, és egy-egy köszönés kíséretében kioldalaztunk az ajtón.
Mivel az órakezdésig három perc volt, ezért a reggelit kénytelenek voltunk kihagyni, ha időben oda akartunk érni átváltoztatástanra (márpedig akartunk, mert McGalagony kinyír). Mondjuk lehet, hogy jobban jártunk volna, ha be se megyünk, mert az óra végére gazdagabb lettem egy pár nyuszifüllel, Lucy egy plusz orral, Lily haja eltűnt, Marlene alacsonyabb és dagibb lett, Alice-nek szőr nőtt az arcára, James és Sirius összenőttek (úgy értem, szó szerint), Peternek pedig mókusfarka nőtt. Hogy hogyan történt? Legyen elég annyi, hogy ember és állat transzformációs kísérletek. Egyedül Remus úszta meg, ő is csak azért, mert a vérfarkas-kór miatt nem hatott rá semmi ilyesmi, így nagyon oda kellett figyelnünk, nehogy ez valakinek feltűnjön. A remekül sikerült átváltoztatástan után a lyukasóra kényelmét élveztük, Remust és Alice-t kivéve, akik valamilyen rendkívül furcsa indíttatásból jártak mágiatörténetre. Ráadásul ehhez minimum várakozáson felüli RBF kellett. Na mindegy. Ezt az órát pedig arra használtuk ki, hogy megszervezzük a kviddicsválogatást. Mivel a tavalyi csapatból csak Lottie ballagott el (én maradtam az egyedüli Price, brühühü), így csupán egy hajtót kerestünk, de a tapasztalataink alapján ez is legalább négy óráig fog tartani.
– Nem zárhatjuk ki a válogatásról a másodéveseket! – ismételtem dühösen sokadszorra.
– De sose kerül be senki! Csak elmegy velük egy óra… – mondta Sirius.
– Ez nem igaz. Én másodévben kerültem be – ellenkeztem.
– Jó, de te őstehetség vagy – legyintett Sirius vigyorogva, mire elmosolyodtam.
– Várjatok, van egy ötletem! – kiáltott fel hirtelen James. – Osszuk ketté a jelentkezőket. Az egyik felét felmérem én, a másikat Liz, és a legjobbakat közösen megnézzük – Ezzel nem tudtunk vitatkozni, így kitűztük a dátumot is (következő szombat). Este Lucyval éppen a könyvtárban olvasgattunk, amikor belépett Remus. Szerencsére a polc takarásában nem vett észre minket, és erre rásegített, hogy Lucyt berántottam az egyik asztal alá, és egy pokróccal (hogy mit keresett ott egy pokróc, az rejtély) letakartam magunkat. Ideje volt kicsit kifaggatnom a barátnémat.
– Most mi van veled meg Remusszal? – szegeztem neki a kérdést, mindenféle kertelés nélkül.
– Hát… – Lucy láthatóan nem tudta, hogy mit mondjon – nyáron leveleztünk, és rájöttem, hogy tök jó fej, okos, meg tulajdonképpen helyes is, szóval…
– Aha – nem igazán akartam hinni neki, de nem volt más választásom.
Este a szobánkban hatalmas vita alakult ki egy pár eltűnt zokni ügyében, aminek bírósági tárgyalást rendeztünk (a zokni Marlene tulajdona volt, az ő ügyvédje volt Lily, a gyanúsított Lucy, az ügyvédje pedig Alice, én meg a bíró, whahaha), aztán végre végigaludtam egy éjszakát.

*********************

A kviddicsválogatás napján tizenhárom ember került a gyengélkedőre, miután… Az egész azzal kezdődött, hogy a lelátóra az egész iskola kiült, mintha csak meccs lenne, nem pedig a griffendélesek válogatása. Jamesszel a megbeszéltek szerint kettéosztottuk a csapatot, a másod-, harmad- és negyedévesek voltak nálam, a nagyobbak Jamest fárasztották. Első lépésként azt kértem, hogy repüljenek végig szlalomban a kirakott oszlopokon. Ezzel az egyszerű feladattal harmadára csökkent a potenciális csapattag-jelöltek száma, mert a többiek egyszerűen nem tudták végrehajtani. Utána jöhetett a karikára dobás. Ezzel újból feleződött a létszám, én meg kezdtem szép lassan haladni az őrület felé. Pár szűrés után már csak hárman voltak, így megkérdtem őket, hogy (Lucy, Sirius, Lily és Josh közreműködésével) játszanak le pár támadást. Egyikőjüket rögtön eltalálta egy gurkó, egy másik pedig nemes egyszerűséggel Lily kezébe dobta a kvaffot (nyilván véletlen volt, de nagyon viccesen nézett ki), így már csak egyvalaki maradt, aki be is tudta dobni a jobbszélső karikába a kvaffot. Ez az ember pedig a másodéves Kayla Baker volt, elmaradhatatlan két, tejfölszőke copfjával, kék szemeivel és szeplős arcával.
– Ügyes voltál! – tartottam a kezem, ő pedig belecsapott. Oda repültünk Jameshez, aki éppen a megmaradt három emberével ordibált, hogy ne szerencsétlenkedjenek, hanem passzoljanak. Aztán az egyik lelátóról (a mardekárosoktól) gúnyos megjegyzéseket hallottam, és tényleg nem akartam, de ösztönösen közéjük lőttem egy átkot. De ez még csak kilenc embert talált el. De legalább James észrevett minket, és boldogan röppent oda hozzánk.
– Mondd, hogy te nagyobb sikerrel jártál, mint én! – nézett rám könyörgőn. – Ezek valami rettenetesek – mutatott a pályán játszó hármasra, és… tényleg rettenetesek voltak.
– Biztos, hogy nagyobb sikerrel jártam – böktem oldalba a mellettem lebegő Kaylát, mire elvigyorodott.
– Repülj egy kört! – kérte tőle a fiú.
– Örömmel! – kiáltotta Kayla, és elhúzott mellettünk.
– Azta! Nem semmi a csaj! – bólintott James. – Hé! Ott a pályán, vége! Megvan az új hajtó, köszönjük! – kiáltotta el magát. Csak aztán az egyik dühös, nagydarab fiú felérepült, és lelökte Jamest a levegőből. Igaz, csak két méter magasan voltunk, de azért ezt kénytelen voltam megtorolni. Így történt, hogy a gyengélkedőre kerültek száma újabb két fővel nőtt. Mindenki gratulált Kaylának, én pedig elindultam az öltöző felé, amikor lépteket hallottam magam mögött. Megpördültem, és éppen időben varázsoltam magam köré pajzsot (nonverbálisan, Lucy büszke lehet rám), mert a következő másodperben egy átok csapódott bele. A támadóm Arabel volt, és ezen normál körülmények között valószínűleg meglepődtem volna, de az ominózus kihallgatott beszélgetés után már tudtam az okát. Gyorsan mérlegeltem a helyzetet, és úgy döntöttem, hogy egy kábítás a legjobb megoldás. Szerencsére az Imperius-átoktól nem fog valaki ügyesebben párbajozni, így könnyedén kiütöttem a lányt, és a gyengélkedőre vittem. A gyengélkedőre került emberek közül egybek semmi köze nem volt sem hozzám, sem a kviddicsválogatáshoz, csupán valaki fogadásból megevett békát (nem csokit, igazit).

***********************

Teltek a napok, és sor került az első edzésekre is, ahol Kayla hasonlóan jól teljesített, mint a válogatáson. A kviddicsen kívül sok időt töltöttem a könyvtárban Lucyval, ahol a tanulás és az olvasás mellett rengeteg plusz dolgot csináltunk, például varázslatokat gyakoroltunk, újakat tanultunk, pletykáltunk, kutatómunkát végeztünk, és ezernyi mást, ami hirtelen nem jut eszembe. Egyik nap éppen a klubhelyiségben ücsörögtünk, amikor Christy berepült az ablakon, egy levéllel a csőrében. Elolvastam, és mosolyogva néztem a többiekre.
– Megvan az első megbizatásunk.