New Teacher |Befejezett|

23.

A reggelem egy hatalmas hisztivel kezdődött. Három hónap elég volt ahhoz, hogy ne akarjak kimenni az utcára, főleg nem annyi ember közé, amennyi egy gimnáziumban megtalálható, azonban nem volt választásom, ki kellett másznom az ágyból és el kellett készülnöm. Édesanyám próbált a kedvemben járni azzal, hogy készített nekem ebédet, amit majd elviszek magammal a suliba és ez mosolyt is csalt az arcomra, de legbelül ugyanúgy tomboltam attól a tudattól, hogy ma találkozni fogok Shawnnal és ez fel fog kavarni. Valahol úgy éreztem, hogy látni akarom, de mindig eszembe jutott amit tett és ez sokkal inkább sírást váltott ki belőlem, mint azt az érzést, amikor megcsókolt.

Megérkezett az ősz, ezzel együtt az új tanév is. Az utolsó évembe kezdek bele ebben a gimnáziumban, amihez köztes érzések fűznek. Szeretnék már továbblépni a gimis éveken, de nem akarok felnőni. Ahogyan kiléptem az ajtón egyből szemet szúrtak a ház előtt álló fa sárgás levelei, amik csak még jobban nyomatékosították bennem, hogy mostmár nem menekülhetek Shawn elől. Bedugtam a fülembe a zenét biztosító eszközt, majd az egyik lejátszási listámat elindítottam és nekiláttam a kissé hosszú sétának. Szokásomhoz híven elkezdtem rugdosni a járdán pihenő kavicsokat, amik néha az úton, néha valaki más lába előtt végezték. Egyáltalán nem szerettem volna időben beérni, ezért kerülőket tettem és még kávét is vettem magamnak, de ígyis időben odaértem. A diákok nagy része már az iskola előtt várt az osztályára, a barátaira, a szerelmére, hogy ezután együtt mehessenek az udvarra, ahol az évnyitó is lesz. A lépcsőn állva vártam Norara és Markra, akikkel néhány napja újra felvettem a kapcsolatot. Mindketten egyből belementek abba, hogy az évnyitó előtt találkozzunk, hisz hónapok óta semmit sem tudtak rólam. Hihetetlenül hálás vagyok nekik azért, hogy ennek ellenére is mellettem maradtak és inkább elviselték, hogy eldobtam magamtól őket, minthogy ők is eldobjanak.

Megláttam Norat az út másik oldalán arra várva, hogy zöldre váltson a lámpa, míg eközben a mellette álló barátjának beszélt, aki sokkal inkább egy, az utcán sétáló embert nézett. Nem értettem mi a baja vele. Aláírom, hogy fura volt, de sok fura ember van ebben a nagy városban. A következő pillanatban már csak egy hatalmas robbanást hallottam, míg egy kéz magával ragadott és az iskola épületébe húzott befelé, majd szaladni kezdett, így nekem is ezt kellett tennem. Akárhová néztem mindenhol rémült tekinteteket láttam, akik ismerős arcokat kerestek a tömegben. Mindenki a barátait kereste, remélve, hogy egyiküknek sincs bajuk. Ki akartam szabadulni annak a kéznek a szorításából, hogy meg tudjam keresni Markot és Norahoz is kimehessek, hogy megtudjam lett e bármi baja is. Nemsokára bementünk egy terembe, amiben miután körbe néztem egyből elkapott az a rossz érzés. Matematika. Egyből a kezemet fogó személyre néztem, aki maga a matematika tanárom, a kedvenc tanárom, a kedvenc emberem, a szerelmem. Elrántottam a kezem az övéből és az ajtó felé kezdtem sietni, de ő gyorsabb volt és megelőzött, majd az utamba állt.

- Engedj ki - szólaltam meg nehezen, de a tekintetemet nem emeltem rá.

Nem érdemli meg.

Szó nélkül állt ott, válasz nélkül hagyva, de az utamból sem állt el. Próbáltam átbújni a karja alatt, arrébb lökni őt és elhúzni onnan, de esélytelenül.

- Nora és Aaron ott állt pár méterre attól a robbantótól, nem tudom Mark hol van és aggódom értük, látni akarom őket, meg akarom keresni őket, a francba már Shawn! - csaptam meg a mellkasát zokogva.

Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, a félelem és az, hogy hiányzik ez a férfi. Itt áll előttem, egy méter sem választ el tőle, de ő három hónapja ittas állapotban egy másik lánnyal érintette össze az ajkát, míg én ott voltam neki. Pedig annyira vágytam már rá. Az ölelésére, a csókjára, a puszijaira, arra a biztonságra és szeretetre, amit ő adott. Azt szerettem volna, hogy az egész nyarat együtt töltsük, késő este menjünk el csillagokat nézni, strandra járjunk, reggelente a pólóiban lehessek, majd ne öltözzek fel, mert olyan meleg van kint. Ehhez képest mit kaptam? Egy borzasztó házibult, majd három hónapnyi szenvedést.