New Teacher |Befejezett|

25.

Hihetetlenül vártam már azt a napot, amikor végre én is feldobhatom a sapkámat és lezárhatom a gimnáziumi éveimet. Az élet elsodort a sporttól és a pszichológia felé vitt.  Rájöttem, hogy mennyire is szeretnék segíteni az embereknek, hogy ne kelljen egyedül végigmenniük a legnehezebb időszakokon, ahogyan én is tettem. Főként a gyermekpszichológia érdekel, hisz még én is gyermek vagyok. Pár hónap múlva egy montreáli egyetemen kezdem meg a tanulmányaimat, ami azt is jelenti, hogy el kell költöznöm innen. Őszintén szólva várom, hogy önálló életet kezdhessek, de nehézséget okoz az, hogy mindent magam mögött kell hagynom.

Az utóbbi napokban elkezdtem kiértékelni a gimnáziumi éveimet, hogy mi volt benne a jó és a rossz. Néhány tanévhez több rossz emlék került, mint kellemes, néhányra visszagondolni fájdalmas volt és apró sebeket tépett fel, de így lett tökéletes a beszédem, amit a mai tanévzáró ünnepségen mondok. Idegesen lépkedtem ki a mikrofonhoz, de amint megszólaltam az ideg elszállt és nyugodtan beszéltem a tömeghez.

- Kedves igazgatóság, kedves tanárok, kedves diáktársaim és kedves jelenlévők! Újra elérkezett ez a nap, mindenkiben más és más érzéseket keltve. A tanárok örülnek és egyben sajnálják is, hogy egy ideig nem kell a megszokott arcoknak órát tartaniuk, a szülők nehezen néznek a szünet felé, hisz a gyerekeik nem az iskola falai között lesznek, hanem otthon vagy akár az otthon falain kívül és mi, diákok, a lehető legjobban vágyunk már a szabadságra és a sokáig tartó alvásra. Minden évfolyam számára mást jelent ez a nap. Van aki a lehető legjobban várta már ezt az első nehéz év után és vagyunk mi, akik kilépnek a felnőtt életbe, mindannyian egyetemre és főiskolára megyünk. Sokan azt hiszik, hogy mi nem idegeskedünk, hisz végzősök vagyunk, leérettségiztünk és már azt is tudjuk, hogy hol folytatjuk a tanulmányainkat avagy az életünket, de meg kell hogy cáfoljam ezt. Ugyanannyira félünk a következő tanévtől, mint bármelyik idejáró diák, sőt talán jobban, hisz teljes mértékben a mi kezünkben van a sorsunk és okosnak kell lennünk. Az itt töltött éveink alatt sok barátság létrejöttének, szerelmek fonódásának, veszekedésnek és sajnos néha némi összetörésnek is a szemtanúi voltunk. Minden nap volt valami szaftos kis pletyka, ami percek alatt végigment az egész iskolában, akár egy tanárról, akár egy buliról, bármiről. Akármennyire is utáltuk egymást, amikor bekerültünk ennek az épületnek a falai közé, most mégis mosolyogva nézeget mindenki a másikra. Tudom, tudom, már arra vártok a legtöbben, hogy befogjam a számat és vége lehessen a tanévzáró ünnepségnek és nemsokára el is érkezik ez a rész, de előtte még szeretnék felolvasni néhány olyan gondolatot, amit az elmúlt négy évben gyűjtöttünk össze.

Levettem a doboz tetejét és jól az apró cetlik közé nyúltam, majd az első kezembe akadt papír tartalmát felolvastam.

- Meg fogok bukni matekból az érettségin, anyám pedig meg fog ölni. Gyertek a temetésre - olvastam fel kuncogva.

- Megnyugtatok mindenkit, nem lesz temetés - állt fel hirtelen az egyik évfolyamtársam, mire mindenki nevetésben tört ki.

Hiányozni fognak.

SHAWN

Azt hiszem mindannyiunk számára nehéz tanév volt az idei. Szerencsére be tudtam illeszkedni a tanárok köreibe és a diákok is hamar elfogadtak, mint új tanárt, de mégis kismillió nehézség várt rám. Azonban a legjobb döntése volt, hogy ezt a gimnáziumot választottam, hisz így megismertem az életem szerelmét, aki sajnos jövőre már nem ide fog járni.
Büszkeséggel töltött el ahogyan hallgattam a szavait, hiába hallottam már sokadjára, ugyanis minden este elmondta nekem, hogy biztosan menjen ezen a napon. Láttam rajta, hogy mennyire ideges és hogy valójában nem akar megválni ettől az iskolától, a barátaitól és tőlem. Nehéz döntés volt számára, hogy elmenjen arra az egyetemre, ahol a legjobb színvonalon tanulhatja a pszichológiát, azonban távol tőlem, vagy inkább maradjon itt Torontóban, egy alacsonyabb színvonalú helyen. Szerencsére a számára tanulmányi szempontból kedvezőbb intézményt választotta. Montreal nem egy őrülten nagy távolság, hétvégente el tudok menni hozzá és ezt vele is meg kellett értetnem, hogy ez a döntés szülessen.
Az ünnepség végén természetesen feldobták a sapkájukat, mint minden egyes végzős évfolyam, majd felmentek az osztálytermükbe és elbúcsúztak egymástól. Azt hiszem ez midenki számára fájó pillanat volt.

HOLLY

Fáradtan és éhesen léptem be az otthonunk ajtaján a szüleimmel a nyomomban. Sajnos a mai nap nem arról szól, hogy ledőlök és kipihenem magam. Volt egy kis időm arra, hogy átöltözzek egy valamennyivel kénylemesebb, de elegáns ruhába, majd elmentünk ebédelni a szüleimmel, Shawnnal és Markkal illetve a családjával. Ez az ebéd fantasztikusan sikerült, jól elbeszélgettünk és muszáj megemlítenem azt, hogy a fogások is isteniek voltak. Ezt egy újabb, azonban már hosszabb készülődés követte. Mint minden végzős diák én is egy óriási házibuliba voltam hivatalos. Az emberek úgy készültek az estére, hogy semmire sem fognak emlékezni és valószínűleg egy ismeretlen helyen fognak ébredni. Szeretem volna elengedni magam és ezt meg is tettem. Egymás után csúsztak le a szeszes italok, de igyekeztem figyelni arra, hogy ne keverjem őket. Néhány óra múlva éreztem azt a bizonyos beütést és úgy döntöttem nekem elég volt a bulizásból, mostmár Shawn kell. Fel is hívtam férfit, aki szinte egyből felvette nekem.

- Szia nyuszifül - köszöntem neki, mire ő esélyt sem adott arra, hogy folytassam.

- Érted menjek? - jött egyből az aggódó kérdés, miközben hallottam, hogy megfogta a kulcsát.

- Uhum - válaszoltam szinte érthetetlenül, majd ő letette, én pedig tovább vártam rá az épület előtt.

Amikor leparkolt az autója egy óriási mosoly ült ki az arcomra és egyből beszálltam mellé, meg sem várva, hogy ő kijöjjön értem. Egy cuppanós puszit nyomtam a puha arcára, majd megvártam, míg beköt engem. Az egész utat végig beszéltem neki, ő pedig néha felkuncogott a butaságaimon.

- Én annyira szeretlek téged Shawnie - suttogtam a fiú fülébe, akit kirázott a hideg a szavaimtól.

A kezei között vitt be a házba, majd leültetett a kanapéra és egy pohár vizet adott a kezembe, amibe belekortyolva csak rosszabbul lettem.

- Hánynom kell - szóltam Shawnnak, aki egyből felsegített és a fürdő felé sietett velem. Felettébb romantikus volt, ahogyan fogta a hajamat. Sosem szerettem igazából ezt, ezért néhány könnycsepp is megjelent az arcomon az ijedtségtől.

- Semmi baj kincsem, ezt is meg kell tapasztalni - puszilt a hajamba, majd felsegített és elküldött megmosni az arcomat.

Ezt követően a hálószobába mentünk és lefeküdtünk az ágyba, szorosan egymáshoz bújva, kiskifli-nagykifli pózban.

- Most haragszol rám? - kérdeztem halkan, megbánóan.

- Dehogy haragszom - puszilta meg az arcomat. - Tudod velem hányszor volt ilyen? Rengetegszer - kuncogott halkan.

Ezután Shawn elkezdett beszélni nekem arról, hogy mennyire büszke rám és hogy mennyire szeret. Nem kellett sok idő és már az igazak álmát aludtam a nyugtató hangjának köszönhetően. Ő szinte az egész éjszakát átvirrasztota és vigyázott rám, de én nyugodtan aludtam végig. Azt hiszem erről az estéről a szüleim nem fognak tudni.

VÉGE