Black and White (Haikyuu ff.)

Prológus

- Macchan még egyet! - kiált fel a lány, majd ismét nekifut, hogy a Macchannak hívott fiú által feladott labdát leüthesse. Gyorsát még a háló túloldalán álló, nála egy fejjel magasabb fekete hajú barátja sem tudja blokkolni - Ezaz! - ugrik fel boldogan, ahogy a labda a földet éri.

- Ezt akárhányszor csinálod, még mindig elképesztő! - ugrott a hátára a kakashajú, aminek az lett a következménye, hogy elterültek a földön.

-Kuroo-chaaan~! - csapkodta a fejét a fiúnak, miközben az csak röhögött rajta fetrengve.

-Hangosak vagytok - sóhajtott a feladó, mire Kuroo elhúzta a száját - inkább folytassuk, vagy ha nem, akkor hazamegyek. Fáradt vagyok - mondta unottan.

- Olyan ünneprontó vagy Kenma! - nyávogta vigyorogva, majd végre feltápászkodott. Még ha alig láthatóan is, de Kenmának is mosoly kúszott az arcára.

Ekkor még nem is sejtették, hogy talán most nevetnek ilyen szabadon utoljára. Rákövetkező nap viszont megérkezett a probléma előszele . A lány másnap lehajtott fejjel érkezett a pályára. A két barátja rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben, de amikor rákérdeztek, hogy történt-e valami, a lány nemmel válaszolt, arcára mosolyt varázsolva.

A gyakorlás közben a szokásosnál többet hibázott, ha sikerült is a leütése, nem ugrált örömében.

Végül Kuroo megelégelte, és a lányhoz lépett. Várakozóan nézett a lila szempárba, azonban azok a földet pásztázták.

- Mi történt? Ez nem te vagy. Hová tűnt a mindig vidám kislány, aki mindenen csak nevet és semmit se vesz komolyan? - kérdezte. A lány szeme megtelt könnyekkel, amiket nem tudott sokáig visszatartani. A fiú láthatóan meglepődött.

A lány hirtelen két kart érzett maga köré csavarodni. De ez nem Kurooé, hanem a mindig távolságtartó Kenmáé volt. Fejét a fiú pólójába fúrta. Orrát megcsapta a szokásos fahéjas alma illat, de most ez sem tudta megnyugtatni.

A két fiú tanácstalanul nézett egymásra. Mindketten ugyanarra gondoltak. Most tényleg valami komolyról lehet szó, ami valószínűleg őket is érinti.

Végül, miután a lány látszólag megnyugodott, szóra nyitotta a száját.

- Az alsó közepet nem Tokióban kezdem - motyogta a fiú már könnytől nedves pólójába - a gondviselőim Miyagiban kaptak munkát.

Szemük tágra nyílt. Szóval itt hagyja őket, és elköltözik. Kuroo összeszorította az ökleit. Ez nem lehet. Biztos van valami megoldás, hogy ne kelljen elmennie. Nem tudna a lány bátyja szemébe nézni, miután megígérte neki, hogy amíg távol van, helyette is vigyáz rá.

- Ez... - kezdte - és nem maradhatnál itt? Úgy értem... ha nincs más lehetőség, a szüleim biztos szívesen látnak - vakarta meg a tarkóját, de Ő csak nemlegesen rázta a fejét.

- Már mindent megtettem, hogy itt maradhassak veletek, de nem - suttogta - amúgy is rosszul érezném magam, ha a gyerekes viselkedésem miatt a szüleid, vagy bárki más terhére lennék - szorította össze az öklét.

Erre nem tudott mit mondani. Általában, ha ő valamit elhatároz, akkor a végsőkig tartja magát. Tisztában volt azzal, hogy a lány gondviselői még bele is mennének abba, hogy náluk lakna, hiszen már kiskoruktól ismerték egymást, azonban nem erőszakolhatta rá az akaratát. Ő ahhoz túlságosan.... Nem találta a megfelelő szavakat, amivel jellemezni tudná.

Végül ő is odalépett a pároshoz, és a két hozzá képest apró társát a karjaiba zárta. Először láthatóan meglepődtek, de végül esetlenül ők is átölelték a fiút tudva, hogy most teszik ezt utoljára.

A kislány mélyen beszívta a két barátja illatát, majd apró kezével megtörölte a szemét. Bár szomorú volt, arcára mégis halvány mosoly kúszott.

Mindhárman csendben álltak. Egyikőjük sem akarta megtörni a csendet. Nem kellett beszélniük, hogy tudják, mit gondol a másik. Aztán Kenma mégis megtörte a csendet.

- Melegem van - jelentette ki. Két társa meglepetten nézett rá, majd egymásra. Végül hangosan felnevettek - most mi van? - kérdezte, mire azok csak még jobban röhögni kezdtek.

- Ez annyira rád vall, Macchan! - mondta a lány két nevetőroham közt - te is mindig a legjobbkor tudsz panaszkodni - először furcsán nézett rá, majd végül ő s megadta magát a nevetésnek.

Ez ritka alkalomnak számított. A fiú száz alkalomból talán tízszer mosolyodott el, és egyszer nevetett fel, azt is csak nagyon rövid ideig. Most mégis felszabadultan nevetett. Talán utoljára. Hiszen ezután soha többet nem volt képes rá. Értelme sem volt. A lány nélkül úgy sem lett volna ugyanolyan.

Másnap reggel megérkezett a költöztetőautó. A lány még adott egy utolsó ölelést a két barátjának, majd beszállt a kocsiba, hogy végleg otthagyja a házukat, a barátait, az iskolát, az emlékeit.

..........
Huh ez is elérkezett, hogy végre vettem rá a fáradtságot, és nekiálltam átnézni az eddigieket. Talán emiatt az elkövetkező hetekben lesz néhány eltérés, de igyekszem minél hamarabb befejezni, majd végre fél év kihagyás után folytatást hozni.^^
Rin-chan