A kor csak egy szám (Befejezett)

18. rész

Este amint végeztem a munkával, sietősen cseréltem át a ruhámat. A foltok csúnyábbak lettek, mint voltak, a kollégáimnak és a főnökömnek azt mondtam, hogy ráesett otthon a könyvespolc, amit fel akartam volna rakni a falra. Sietős léptekkel mentem ki az étteremből, ami előtt a parkolóban egy túlságosan is ismerős autó állt. Amint észrevett, Tom kiszállt és elindult felém. Gyorsan zsebre dugtam a kezeimet, hogy még véletlenül se láthassa meg, de sajnos nem volt ilyen szerencsém. Elém ért, és megfogta a csuklóimat, hogy magához húzzon, de egy hatalmasat felkiáltottam fájdalmamban. Rémülten engedte el kezeimet, szemembe nézett, kérdőn pillantott rám, mire én csak lesütöttem a szememet. Ezt már úgyse magyarázom ki. Óvatosan nyúlt az egyik csuklóm felé, majd feltűrte a csuklómnál az inget és elkerekedett a szeme. Ugyanezt megismételte a másikkal is. Rezzenéstelen arccal bámulta a foltokat, a halántékán kidudorodott egy ér, amiből tudtam, hogy nagyon dühös. Felpillantott rám és csak ennyit mondott:

- Megölöm - indult volna el a kocsi felé, de sikeresen visszahúztam.

- Nyugodj meg, kérlek! Semmi bajom! - mentegetőztem.

- Semmi bajod? Szóval ez neked semmi? - Fogta meg óvatosan a kezemet és emelte kettőnk közé.

- Nem csak ott van - szóltam el magam. Kikerekedett szemekkel néztem rá, ő pedig mérhetetlen dühvel a tekintetében pillantott rám.

- Hol van még? - kérdezte kimérten. Lehajtottam az ingem a két vállánál, felfedve az ott lévő foltokat is. Ezek halványabbak voltak, de alig. Óvatosan végigsimított rajtuk, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon.

- Felhívom az igazgatót. A rendőrséggel együtt. A ügyvédeim pedig tesznek róla, hogy börtönbe kerüljön ez a szemét - mondta nagyon dühösen. - De előbb kicsinálom - indult el újra a kocsija felé, de elkaptam a karját.

- Várj! Annával már kitaláltunk mindent! Kérlek hallgass meg - hadartam el gyorsan. Még mindig izzó dühvel fordult felém.

- Hallgatlak.

- Szóval, Annával azt beszéltük, hogy most hazamegyek, utána pedig elmegyünk a rendőrségre. Ez idő alatt felhívtalak volna téged, hogy szerezz meg nekem egy telefonszámot, még pedig David anyukájáét. Még korábban mondta nekem, hogy a szülei azért bízták őt nevelőnőre, mert gyerekként egy erőszakos őrült volt, egészen tinédzser koráig. Ami ezek szerint most sem változott. Azt is mondta, hogy ez az egyetem az utolsó esélye, hogy bizonyítsa, már nem olyan, de ha mégis előjön ez újra, a szülei elküldik egy bentlakásos iskolába, ami ilyen embereknek van kialakítva. Ha felhívom az anyukáját és elmondom neki, mit művelt a fia, biztosan elküldik, de a rendőrségre is el szeretném vinni fenyegetés, zaklatás és bántalmazás vádjával. Tudod van előnye annak, ha az ember jogot tanul - kacsintottam rá mosolyogva, mert tudtam, hogy nyert ügyem van a tervemmel. (Én viszont nem vagyok jártas a jogban, szóval sajnálom, ha ennyivel nem akarnak lecsukni senkit, de most ez egy történet, fogadjuk el :D) Néhány másodpercig némán gondolkozott, majd rám pillantott. Tekintetében csodálat villant.

- Zseni vagy - mondta ki egyszerűen.

- Tudom - vigyorodtam el.

- Akkor nem verhetem meg? - kérdezte csalódottan.

- Nem - bújtam oda hozzá és öleltem meg szorosan. Magához szorított, majd szenvedélyesen megcsókolt. Ez most más volt, mint a többi, félelem, aggodalom és düh érződött benne, de ezeken kívül ott volt a szerelem és a vágy is. Óráknak tűnő percek múlva levegőhiány miatt el kellett váljunk, de nem engedtük el egymást.

- Viszont ebbe az ügyvédeim is bele fognak szólni. Nem hagyom, hogy csak úgy megússza. Így sem tudtam betartani az ígéretemet, hogy megvédelek - hajtotta le a fejét. Felemeltem a fejét az állánál fogva, hogy a szemembe nézzen.