Jamais Vu (Jimin) BEFEJEZETT

Jelenünk 4

„Megszereztél!
Amikor látlak, álmodok!
Megszereztelek a koromsötét éjszakán!
Megláttuk egymásban a fényeket,
Ugyanazokat a dolgokat mondtuk…”


A döbbenettől senki nem mer mozdulni. Itt állok én, teljesen lesokkolva, és itt van Hoseok, akibe legalább öt éve szerelmes vagyok és ölelget az iskolám tornatermében. És mindezt álmodom. Mert ez álom, igaz?
-Köhöm. Haver, elengednéd? – szólal meg előszőr Jimin. Honnan került ide? Kezeimet magunktól eltartva, állok, mint egy cövek. Élveznem kellene ezt az ölelést, ezt a szeretet kirobbanást, de én csak Jimin-t látom, aki egyre vöröslő fejjel közelíti meg Hobi-t. Miért látok féltékenységet megcsillanni a szemében?
-Hallod? Enged már! – ér oda mellénk, és Hoseok-ot a vállánál fogva elrántja elölem. Kelletlenül, de elenged és Jimin fölé magaslik.
-Talán a csajod? – néz rá vigyorogva.
-És ha igen? – húzza fel szemöldökét, és ismételten karba teszi a kezét maga előtt. – Nem illik lányokat, csak úgy ismeretlenül ölelgetni. Tiszteletlen vagy vele.
-Oooooo, Jimin-ah! Nem ismeretlen. És inkább te vagy velem tiszteletlen. – közelebb hajol hozzá és a fülébe suttog. Csak Ő és én halljuk, mit is mond neki. -Idősebb vagyok nálad. De most az egyszer elnézem neked, mert az egész iskola minket figyel. – majd egy újabb széles vigyorral, mintha mi sem történt volna, megajándékoz minket, és visszamegy az öltönyösök mellé. Amint Jin mellé ér, kap tőle egy tockost.
-Nos, most, hogy ennek a közjátéknak vége, kérem mindenki figyeljen rám. – szól bele a mikrofonba az igazgató. Nos, hol is tartottunk? – néz segítség kérően a mellette állókra. – Igen, meg van. Szóval az órák után lesznek a foglalkozások a gyakornokokkal. Mindenkit kérek, csak abban az esetben jelentkezzen ezekre a foglalkozásokra, ha végig szeretné csinálni. Ez most itt nem játék vagy hobby. Ha van arra igény, akkor a következő fél évben lehet fakultatív óra tánc és énekből, de idén csak azok jelentkezzenek, akik komolyan gondolják ezt az Idol-ságot. Mielőtt jelentkeztek, beszéljétek meg a szüleitekkel is, és írásos engedélyre lesz szükségünk. Arra is készüljetek, hogy a gyakorlások, nem csak hétköznap, de hétvégén és iskolai szünet alatt is menni fognak. Ha valakinél a jegyek átlag alá mennek, kizárjuk őket. Illetve nem szeretném én sem és a mellettem álló urak sem, hogy ezt a válogatást hirdessétek különböző közösségi oldalakon. – Bang Si Hyuk felé fordulva kérdőn tekint rá. – Szeretne még valamit hozzá fűzni? Az igazgató elveszi a mikrofont egy bólintással és torkát megköszörülve mély hangon szól bele.
-Annyit szeretnék még hozzá fűzni, hogy főként fiúkat keresünk. Persze lányok is jelentkezhetnek, de a cégünk arculatához fiúkra van szükségünk. Első sorban egy hip-hop bandát szeretnénk összerakni. A létszám függ a jelentkezők és megfeleltek számától. De természetesen lány gyakornokokra is szükségünk lesz. Nem akarom elvenni a kedveteket, de debütálást nem tudok jelenleg nekik ígérni.
Kisebb hangzavar alakult ki az információ hatására és több lány is felhorkanva már félig ki is van a teremből.
Én továbbra is egyhelyben állok, egyik oldalamon Soo Jin-nel, másikon Jimin-nel. Pár lelkes tanár lekezdi osztogatni a jelentkezési lapokat a fiúknak, akik már egy sokkal nagyobb hangzavarban beszélik meg, hogy milyen jó buli lesz ez az egész.
Shin Hye Jung tanárnő előbb Jimin, majd az én kezembe is nyom egy-egy jelentkezési lapot, és kacsintva tovább halad. Értetlenül nézek matek tanárom után, aki hamar bele veszik a fiúk gyűrűjébe, így a kapott lapra tekintek.
Alap információkat kell megadni és megjelölni, hogy tánc vagy ének. Semmi extra, gondolom minden válogatás előtt hasonlót, ha nem ugyan ilyet kell a jelentkezőknek kitölteniük. Még cégér sincs a fejlécen, ezért gondolom ezt. Nagyot sóhajtva félbe hajtom és a táskámba teszem.
-So Ra, hogy döntöttél? – lép mellém Seok Jin, és kezével megfogja a vállamat és kicsit megszorítja.
-Nem tudom mire gondolsz? Nem hiszem, hogy ez nekem való. Tudod nagyon jól, hogy nem tudok énekelni. És ahogy te is hallottad, lányokat nem szívesen fogadnak, szóval szerintem ezek után egyértelmű a döntés.
-Ugye tudod, hogy ezt csak azért mondta Bang Pd-nim, hogy csak azok jelentkezzenek, akik valóban kitartóak.
-Értem, de énekelni akkor sem tudok. – rázom meg a fejemet, és indulnék az órámra, amikor valami az eszembe jut és visszafordulok.
-Oppa, miért van olyan érzésem, hogy bár én nem ismerem, de Hoseok általad viszont ismer engem? – húzom fel egyik szemöldököm és állammal az említett felé intek, aki szélesen gesztikulálva magyaráz valamit az igazgatónak.
-Nem tudom, honnan veszed. Amúgy meg te szólítottad meg előszőr. Szóval inkább nekem kellene kérdeznem, hogy honnan ismered.
Ajkamba harapva, inkább visszatartom a választ és újra elindulok az órámra. Jobb semmit sem mondani, mert úgyse hinné el. Amúgy is, ez csak egy álom.

A második napon sem kíméltek a tanárok. Rögtön bele is ugrottunk a tudás mély óceánjába, és mentőmellény nélkül maradva ott is ragadtunk. Persze minden ötödik percben elhangzott az érettségi szó, így tartva minket rettegésben. Vagyis inkább mindenki rettegett. Én nem.
Emlékszem még az érettségire és fele olyan nehéz, mint ahogy azt mondják és ijesztegetnek minket. Az írásbeli gyakorlatilag buli volt, ahogy a tanárok ott kommandóztak mellettünk, hogy ne csaljunk, majd a fél időben kisétáltak a teremből egyedül hagyva minket. Persze, az összes puska elő került. A szóbeli, pedig egy vicc volt. De tényleg!
Hét hosszú és unalmas óra után, másra sem vágyok, mint egy forró fürdőre és az én drága Chimmy-m megnyugtató dorombolása az ölemben. Persze, ebből csak az egyik fog teljesülni, mivel cicám nincs itt. Vajon mikor kelek fel ebből az álomból. Remélem, hogy nem alszom olyan mélyen, hogy ne halljam az ébresztő órát és elkések a munkából. Park csoportvezető kinyír, ha kések. És mellé büntetésből egész héten majd az alaksorban kuksolhatok, fantom aktákat keresgélve. Lehet kicsit meg kellene pofoznom magam, és akkor a fájdalomra felkelek.
Ép a második pofonnál járok, amikor a sarkon belefutok Hoseok-ba. Egyensúlyomat elveszítve kezdek hátra fele dőlni, de egy erős kéz a derekamnál fogva megtart és szorosan magához húz.
Mint egy nyálcsorgató drámában, úgy pillázok felfele nézve megmentőmre, miközben ő érzelmekkel teli arccal néz le rám, miközben ajkaink egyre közelebb érnek egymáshoz. Már csuknám le a szememet, várva a csókra, mely majd megváltoztatja egész életemet, amikor hirtelen csuklani kezdek. Szememet kinyitva látom, hogy Hoseok eltávolodott tőlem és vigyorogva nézi a szenvedésemet, azaz, próbáljak normálisan levegőt venni, úgy, hogy ne sípoljak ritmikusan.
-Mint egy nyálas dráma. Ez pont ilyen volt.
-Hukk?
-Tudod, az összeütközés, és hogy megmentettelek. – kicsit megszorítja a még mindig hatalmas tenyereiben lévő derekamat.
-Hukk!
-Meg ahogy lehunytad a szemedet. – lép kicsit közelebb.
-Hukk?
-És az arcunk közelebb és közelebb került egymáshoz. – hajol ismét felém.
-Hukk! Hukk! Hukk!
-So Raaaa! – hallom meg Soo Jin hangját a sarokról, és ellökőm magamtól Hobi-t.
-Itt vagyok, Soo Jin! Máris megyek! – kiáltom vissza, majd bemenekülök a női mosdóba.
Szerencsére nincs bent senki, így kicsit nyugodtabban tudom megvizsgálni kipirult arcomat. A piros foltokat, ha akarnám sem tudnám letagadni, ahogy megmagyarázni sem.
Kezemet a szívemre teszem és próbálom magam nyugtatni, nehogy véletlenül a dobogó szervem a kezemben maradjon.
Hoseok majdnem megcsókolt!
Kétszer is!
-Jesszus! – túrok bele a hajamba mind a két kezemmel és tovább bámulom tizennyolc éves önmagam. Ennek most örülnöm kellene, igaz? Hiszen, erre vártam már mióta! Hogy észre vegyen, és most úgy tűnik észre vet. Igaz, hogy csak álmomban. De már abban sem vagyok biztos, hogy ez álom. Álom, valóság, képzelet?
Gyorsan megmosom az arcomat és mosdóból kifordulva indulnék Soo Jin után, de valaki megakadályoz ebben. Jimin a karomnál fogva húz vissza a fal mellé, amin én halkan koppanok, majd, hogy esélyem se legyen menekülni a két kezével a fejem mellett megtámaszkodva zárja le az utat mind a két irányba.
Szemében látom, hogy apró tűzlángok csapnak fel, de próbálja magát tartani, és nem felrobbanni. Nem értem, hogy most miért mérges? Nem csináltam semmit, és nem is mondtam neki semmit sem. Egész nap szinte egymáshoz sem szóltunk.
Továbbra is szemmel tartva egymást még közelebb lép hozzám, és már alig pár milliméter választja el testünket a másiktól. Lassan érzem a nyomást a mellkasomban, a gyomromban, és kicsit lejjebb is. Arca vészesen közelít hozzám, és a szemében már nem haragot látok, hanem valami ismeretlent, mégis ismerőst. Behajlítja a könyökeit, közelebb hajol és így láthatom arcának minden rezdülését, rózsaszín ajkait, tökéletesen ívelt szemöldökét és meleg barátságos tekintetét. Becsukom a szememet erre az emlékre. Csak még nem tudom, hogy ez a múlt, a jelen vagy jövő emléke. Teljesen össze vagyok zavarodva, nem értem, hogy mi történik körülöttem, miért változott meg a múltam, és félek, hogy mi lesz a jövőmmel.
Jimin homlokát neki támasztja az enyémnek, és úgy szól, hogy alig hallom meg.
-So, kérlek, ne haragudj. Menjünk!
Ellöki magát a faltól, majd hátra sem fordulva a kijárat felé veszi az irányt. Ma már ki tudja hányadjára lefagyva állok és próbálok rájönni, hogy mégis mi a fene történt már megint?